C-660/24 számú ügy (2026. október 22.) – az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a büntetőeljárásban

Ellentétes az uniós joggal az a magyar szabályozás, amely általános jelleggel lehetővé teszi, hogy a gyanúsítottakat ügyvéd távollétében hallgassák ki, ha az ügyvéd az értesítését követő legalább kétórás várakozási idő lejártakor nem jelenik meg, és mely nem írja elő a gyanúsítottak vagy vádlottak tájékoztatásának kötelezettségét az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról való lemondás lehetséges következményeiről és/vagy az eredeti döntésük visszavonásának lehetőségéről.

A büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: „Irányelv”) 3. cikkének (3) bekezdése akként definiálja az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot, hogy az magában foglalja egyrészt a vádlott ahhoz való jogát, hogy az őt képviselő ügyvéddel négyszemközt beszéljen és kommunikáljon, adott esetben a kihallgatásának megkezdését megelőzően is, másrészt pedig az ahhoz való jogát, hogy ügyvédje jelen legyen és hatékonyan részt vegyen a kihallgatás során. Az ügyvéd részvételére a nemzeti jog szerinti eljárásokkal összhangban kerülhet sor, feltéve, hogy ezen eljárások nem sértik az érintett jogok tényleges gyakorlását és lényegét. Amennyiben a kihallgatáson részt vesz ügyvéd, a részvétel tényét az érintett tagállam jogában meghatározott jegyzőkönyvezési eljárással összhangban rögzíteni kell. Ugyanezen cikk (6) bekezdésének b) pontja lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy rendkívüli körülmények esetén és kizárólag csak a tárgyalást megelőző szakaszban, indokolt mértékben és ideiglenesen eltérjenek ezen terhelti jogok alkalmazásától, amennyiben a nyomozó hatóságok azonnali intézkedése elengedhetetlen ahhoz, hogy megakadályozzák a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetését. A 8. cikk értelmében ugyanakkor az ideiglenes eltérésnek az alábbi követelményeknek kell megfelelnie:

a)      arányos, és nem terjed túl a szükséges mértéken;

b)      időben szigorúan korlátozott;

c)      nem alapul kizárólag a feltételezett bűncselekmény típusán vagy súlyosságán; és

d)      nem sérti általában véve az eljárás tisztességes lefolytatását.

A 3. cikk (5) vagy (6) bekezdése szerinti ideiglenes eltérések továbbá kizárólag valamely igazságügyi hatóság vagy más olyan illetékes hatóság kellően indokolt, eseti alapon hozott határozatával engedélyezhetők, amelynek határozata bírósági felülvizsgálat tárgyát képezheti. A kellően indokolt határozatot az érintett tagállam jogában meghatározott jegyzőkönyvezési eljárással összhangban jegyzőkönyvbe kell venni. Az Irányelv 9. cikke rögzíti a terhelt által a számára biztosított jogokról való lemondással kapcsolatos követelményeket. Eszerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a lemondást megelőzően a terhelt egyszerű és közérthető nyelven – akár írásban, akár szóban – egyértelmű és kellő tájékoztatást kapjon az érintett jog tartalmáról és az arról való lemondás lehetséges következményeiről; valamint hogy a lemondás önkéntes és egyértelmű legyen. A jogról írásban vagy szóban lehet lemondani, és a lemondás tényét, valamint a lemondás körülményeit az érintett tagállam jogában meghatározott jegyzőkönyvezési eljárással összhangban rögzíteni kell. Ezen túl, a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a terhelt a lemondást a későbbiekben a büntetőeljárás során bármikor visszavonhassa, valamint, hogy a gyanúsítottat vagy a vádlottat erről a lehetőségről tájékoztassák. Az ilyen visszavonás a megtételének időpontjától hatályos.

A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. magyar törvény (a továbbiakban: „Be”) 387.§ (3) bekezdése értelmében ha a gyanúsított védőt kíván meghatalmazni, vagy a nyomozó hatóság, illetve az ügyészség védőt rendel ki, a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a védőt nyomban értesíti és a gyanúsítotti kihallgatást a védő megérkezéséig, de legalább két órára elhalasztja. Ha a megállapított határidőn belül a védő nem jelenik meg, illetve a gyanúsított vagy a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy a védővel lefolytatott tanácskozás alapján a kihallgatás megkezdéséhez hozzájárul, a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a gyanúsítotti kihallgatást megkezdi. Ugyanezen törvény 387/A.§-a pedig akként rendelkezik, hogy ha a védő az értesítése, illetve a 387. § alapján tett intézkedések ellenére az eljárási cselekményen nem jelenik meg, a gyanúsítottat tájékoztatni kell, hogy a védő távolmaradása az eljárási cselekmény megkezdésének nem akadálya, ugyanakkor a vallomástételt arra figyelemmel is megtagadhatja, hogy a védője az eljárási cselekményen nem jelent meg. Ha terhelt a védő jelenlétének hiányára tekintettel nem kíván vallomást tenni, tájékoztatni kell, hogy a továbbiakban bármikor dönthet úgy, hogy a védő jelenlétében vagy a védő jelenléte nélkül vallomást tesz.

Az Európai Bizottság véleménye szerint a Be 387.§ (3) bekezdése nem áll összhangban az Irányelv 3.§ (3) bekezdésével, mivel az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról az Irányelv 9. cikkében foglalt feltételek tiszteletben tartása mellett történő lemondás hiányában a tagállamok csak az Irányelv 3. cikkének (6) bekezdésében és különösen e rendelkezés b) pontjában kifejezetten előírt kivételes körülmények között térhetnek el az érintett személyeket megillető, ügyvédi jelenléthez való jog alkalmazásától, vagyis akkor, ha a nyomozó hatóságok azonnali intézkedése elengedhetetlen ahhoz, hogy megakadályozzák a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetését. A Bizottság szerint a joggal való visszaélés általános tilalma sem igazolhatja azt, hogy az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog az Irányelv 3. cikkének szövegével és céljával ellentétes, általános feltételtől függjön.

Az Európai Unió Bíróságának egyik tárgyalóterme (a szerző felvétele)

Ellenkérelmében Magyarország azon álláspontjának adott hangot, hogy a magyar szabályozás megfelel az irányelv 3. Cikke (3) bekezdésének, mivel ennek b) pontja kizárólag azt követeli meg, hogy a terheltek – amennyiben úgy kívánják – ügyvédi segítséget vehessenek igénybe, anélkül azonban, hogy az ügyvédnek mindig személyesen jelen kellene lennie a kihallgatáson. E rendelkezésből tehát nem következik, hogy ha az érintett személy nem kíván élni az ügyvéd kihallgatáson való jelenlétéhez való jogával, a kihallgatásra ebben az esetben nem kerülhet sor. Ezenkívül az Irányelv 3. cikke (3) bekezdése b) pontjának szövegéből, különösen pedig az „[a]mennyiben a kihallgatáson részt vesz ügyvéd” szövegrészből kitűnik, hogy az ügyvédnek nem feltétlenül kell mindig részt vennie a kihallgatáson. Az irányelv 3. cikke (3) bekezdése b) pontjának a Bizottság által javasolt értelmezése gyakorlatilag kötelezővé tenné az ügyvéd jelenlétét a kihallgatásokon, kivéve akkor, ha az érintett személy erről lemond. Márpedig az, hogy az ügyvéd ténylegesen nincs jelen valamely eljárási cselekményen, nem képezheti az eljárás bármely szakaszában feltétlenül szükséges eljárási cselekmények megtartásának általános akadályát. Az uniós jog nem vezethet ahhoz, hogy a tagállamok számára olyan kötelezettséget írjon elő, amely megakadályozná bármely eljárási cselekmény elvégzését akkor, ha az ügyvéd távolléte annak tudható be, hogy a gyanúsított vagy vádlott szándékosan és rosszhiszeműen járt el. Következésképpen az ügyvéd jelenlétéhez való jog nem minősülhet abszolút jognak, és az EJEB ítélkezési gyakorlata sem ír elő abszolút követelményt arra vonatkozóan, hogy az ügyvédnek jelen kell lennie a kihallgatáson. Az Irányelv 3. cikkének (6) bekezdése a 3. cikk (3) bekezdése alóli kivételként nem azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben el lehet térni az ügyvéd kötelező jelenlététől a gyanúsított vagy vádlott kihallgatása során, hanem azokat, amelyekben e személy számára nem kell biztosítani az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségét. Így, amennyiben az említett személy lehetőséget kapott arra, hogy ügyvéd jelen legyen, de nem kívánt e joggal élni, az ügyvéd távolmaradása a kihallgatásról – függetlenül annak okától – nem minősül olyan eltérésnek, amelynek meg kellene felelnie az Irányelv 3. cikkének (6) bekezdésében foglalt feltételeknek. Nem tekinthető tehát úgy, hogy a magyar szabályozás az e rendelkezés szerinti, az ezen irányelv 3. cikke (3) bekezdésének b) pontjában megállapított elvtől való eltérés lenne, mivel nem mentesíti a hatóságokat az ügyvéd értesítésére vonatkozó kötelezettség alól, és nem korlátozza az érintett személy azon lehetőségét, hogy az eljárás bármely szakaszában ügyvédet hatalmazzon meg, vagy ügyvéd kirendelését kérje. Magyarország hivatkozott továbbá a Be.-be a kereset benyújtását követően beiktatott (és ezáltal a jelen eljárásban a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében figyelembe nem vehető) 387/A. §-ára, mely egy speciális vallomásmegtagadási okot iktatott a törvénybe arra az esetre, ha a védő nem jelent meg az eljárási cselekményen.

A Bíróság megítélése szerint  az Irányelv 3. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő, a nemzeti eljárási szabályokra való hivatkozás kizárólag az ügyvédnek a terhelt kihallgatásán való hatékony részvételére vonatkozik. E hivatkozás tehát nem arra irányul, hogy a tagállamok az Irányelv 3. cikke (3) bekezdésének b) pontjában előírt feltételeken kívül korlátozhassák magát az ügyvéd kihallgatáson való jelenlétét, amint azt Magyarország állítja, hanem kizárólag az ügyvéd részvételére vonatkozó részletszabályok meghatározására. Az Irányelvben szereplő „jelenlét” fogalma pedig – az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentés szerint – személyes fizikai jelenlétként értelmezendő. Az Irányelv 3. cikk (3) bekezdésének a) pontja is az ügyvéddel való négyszemközti megbeszélés jogát rögzíti, ami pedig csak az ügyvéd személyes fizikai jelenléte esetén valósulhat meg. Minderre tekintettel úgy kell tekinteni, hogy az ügyvéd „jelenlétének” az Irányelv 3. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében vett fogalma azt jelenti, hogy a gyanúsítottnak és a vádlottnak joga van ahhoz, hogy a kihallgatáson az ügyvédje főszabály szerint személyesen jelen legyen. Mindemellett nem zárható ki, hogy bizonyos kivételes körülmények között az ügyvéd jelenléte más, többek között digitális eszközök útján is biztosítható, feltéve hogy biztosított a védelemhez való jog teljes és hatékony gyakorlása. Az a magyar szabályozás azonban, mely általános jelleggel - vagyis az Irányelv által pontosan rögzített kivételes eseteken kívül is - lehetővé teszi a nyomozó hatóság, illetve az ügyészség számára, hogy megkezdje a gyanúsított kihallgatását, ha a meghatalmazott vagy kirendelt ügyvéd az értesítését követő legalább kétórás várakozási időn belül nem jelenik meg, nem biztosítja az ügyvéd jelenlétét és a kihallgatáson való hatékony részvételét.

Ezen túl, az Irányelv 3. cikkének (6) bekezdését, mint az (1) – (3) bekezdésekben megállapított elvektől eltérést biztosító rendelkezést szigorúan kell értelmezni. Ráadásul, az Irányelv (8) cikke az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra vonatkozóan kizárólag az ezen irányelv 3. cikkének (5) vagy (6) bekezdésében előírt eltéréseket említi.

A Bíróság megállapította továbbá, hogy az irányelv olyan értelmezése, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a 3. cikkben kimerítő jelleggel felsoroltakon kívül más eltéréseket is előírjanak az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog alkalmazását illetően, ellentétes lenne az Irányelv célkitűzéseivel, valamint annak rendszerével és a 3.  cikk szövegével, valamint megfosztaná e jogot hatékony érvényesülésétől.

Mindezen megfontolások alapján a luxemburgi taláros testület arra az eredményre jutott, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely általános jelleggel lehetővé teszi, hogy a gyanúsítottakat ügyvéd távollétében hallgassák ki, ha az ügyvéd az értesítését követő legalább kétórás várakozási idő lejártakor nem jelenik meg, nem tartozik az e jogtól való ideiglenes eltérés Irányelvben kimerítően felsorolt okai közé, és ennélfogva sérti az Irányelvnek a 3. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett 3. cikke (6) bekezdésének b) pontját, mivel az ügyvéd kihallgatáson való jelenlétéhez és hatékony részvételéhez való jogtól való ezen eltérés nem függ annak megállapításától, hogy a nyomozó hatóságok azonnali intézkedése elengedhetetlen ahhoz, hogy megakadályozzák a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetését. Magyarország tehát – mivel nem fogadta el az Irányelv 3. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett 3. cikke (6) bekezdése b) pontjának való megfeleléshez szükséges rendelkezéseket – nem teljesítette az Irányelvből eredő kötelezettségeit.

A Bizottság másik kifogása az Irányelv magyar szabályozással kapcsolatban az Iányelv 9. cikke átültetésének hiánya volt. Konkrétan, a Bizottság azt kifogásolta, hogy a magyar jog nem írja elő a gyanúsítottak vagy vádlottak tájékoztatásának kötelezettségét az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról való lemondás lehetséges következményeiről és/vagy az eredeti döntésük visszavonásának lehetőségéről. Ezzel kapcsolatban a Bíróság hangsúlyozta, hogy  gyanúsított vagy vádlott azon döntése, hogy nem él az ügyvédi segítség igénybevételéhez fűződő jogával, gyakorlatilag ugyanazzal a következménnyel jár, mint az Irányelv 9. cikke értelmében vett lemondás, amiből következően az előbbi tekintetében is az Irányelv 9. cikk (1) bekezdésében írt feltételeknek kell érvényesülniük. Ebből következően Magyarorország az Irányelv 9. cikkéből eredő kötelezettségeit sem teljesítette.

A Bíróság ítéletét itt elolvashatja

Dr. Fülöp Botond

2025. november 20.

 


Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a https://www.magyarugyvedikamara.hu honlapon találhatók.



Elérhetőség

Dr. Fülöp Botond

Komló, "Tröszt" irodaház
Pécsi út 1.


Tel./Fax: +36.72/281-299
Mobil: +36.70/592-7517