C-80/21 – C-82/21. számú egyesített ügyek – a fogyasztói szerződés megdőlését eredményező tisztességtelen általános szerződési feltételeknek a nemzeti jog diszpozitív rendelkezéseivel történő helyettesítése (2022. szeptember 8.)

Ha a fogyasztói szerződés valamely tisztességtelen kikötésének érvénytelensége a szerződés egészének semmisségét eredményezi és a fogyasztó, miután tájékoztatták a szerződés semmisségének következményeiről, e következményeket elfogadta, a nemzeti bíróság nem jogosult a tisztességtelen kikötést a nemzeti jog diszpozitív rendelkezésével helyettesíteni.

A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv (a továbbiakban: „Irányelv”) 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok előírják, hogy a fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint ne jelentsenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket. A 7. cikk(1) bekezdése továbbá megfelelő és hatékony eszközök biztosítására kötelezi a tagállamokat annak érdekében, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását.

A lengyel (varsói) bíróság előtt folyó alapeljárások tárgyát deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések képezik. Mindhárom alapeljárás tekintetében közös elem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az előtte folyamatban lévő eljárás tárgyául szolgáló fogyasztói szerződés valamely feltétele, illetve annak egy része tisztességtelenségből eredő semmisségének megállapítására lát okot. A nemzeti ítélkezési gyakorlat alapján ugyanakkor a kérdéseket előterjesztő bíróságnak kétségei támadtak egyrészt a tisztességtelenségből eredő részleges semmisség jogkövetkezményeinek – az Irányelv 6. és 7. cikkével összhangban történő - levonása, másrészt pedig a fogyasztó - ezen semmisségből eredő - visszakövetelési jogára vonatkozó elévülés kezdő időpontjának meghatározása tekintetében. Ezen okból kifolyólag az előterjesztő bíróság felfüggesztette az előtte folyamatban lévő eljárásokat és előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben több kérdést tett fel az Európai Unió Bíróságának.

A lengyel bíróság által feltett első kérdés arra irányult, hogy az Irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével és/vagy a 7. cikkének (1) bekezdésével ellentétes-e az olyan nemzeti ítélkezési gyakorlat, amely szerint a nemzeti bíróság a fogyasztói szerződés valamely feltételének tisztességtelen jellegét kizárólag az ilyen jelleget eredményező eleme(i) – és nem a feltétel egésze – tekintetében állapíthatja meg, aminek következtében e feltétel az ilyen elem(ek) elhagyásával részben érvényes marad. A Bíróság ezen kérdést akként válaszolta meg, hogy ez a megoldás abban az esetben nem ellentétes az Irányelv fenti rendelkezéseivel, ha a szóban forgó feltétel tisztességtelennek minősített elemének (elemeinek) elhagyása nem eredményezi a szóban forgó feltétel tartalmának lényegét érintő megváltoztatását. Annak vizsgálata és eldöntése, hogy ez a feltétel teljesül-e, az előterjesztő nemzeti bíróság feladata.

Ezt követően, a következő kérdés vizsgálata során, a luxemburgi taláros testület egyértelművé tette, hogy a nemzeti bíróság azon lehetősége, hogy a fogyasztói szerződés valamely tisztességtelen feltételét a nemzeti jog diszpozitív rendelkezésével helyettesítse, kizárólag azon feltételekre korlátozódik, melyek tisztességtelensége az egész szerződés érvénytelenségét, vagyis a szerződés megdőlését eredményezi. Ha tehát a szerződés a tisztességtelen feltétel(ek) elhagyása után is hatályban maradhat, ez a lehetőség nem illeti meg a nemzeti bíróságot.

Az előterjesztő bíróság árra vonatkozó kérdéseket is feltett az uniós bíráknak, hogy van-e lehetősége a nemzeti bíróságnak az érvénytelensége okán a szerződés megdőlését eredményező tisztességtelen feltételt a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével helyettesíteni abban az esetben, ha a fogyasztót tájékoztatták ugyanezen szerződés semmisségének következményeiről, és e következményeket elfogadta.

Ezen kérdések kapcsán a Bíróság mindenek előtt szükségesnek és célszerűnek látta a következők szerint összefoglalni az érvénytelenségük folytán a szerződés megdőlését, vagyis a szerződés egészének érvénytelenségét eredményező tisztességtelen feltételeknek a nemzeti jog valamely szabályával történő helyettesíthetőségével kapcsolatban a joggyakorlatában eddig kimunkált elveket.

Először is, ezen helyettesítés feltétele, hogy a szerződés egészének semmissé nyilvánítása az érintett fogyasztóra nézve különösen káros következményekkel járjon, vagyis őt büntesse. Azt, hogy ez a feltétel az adott esetben teljesül-e, a nemzeti bíróságnak a jogvita időpontjában fennálló vagy előre látható körülményekre tekintettel kell értékelnie és ezen értékelés szempontjából a fogyasztó e tekintetben kinyilvánított szándéka döntő jelentőséggel bír. Ez a kifejezett szándék azonban nem élvezhet elsőbbséget az eljáró bíróság önálló jogkörébe tartozó azon kérdés megítélésénél, hogy az adott esetben a releváns nemzeti jogszabályban előírt intézkedések megtétele lehetővé teszi-e azon jogi és ténybeli állapot helyreállítását, amelyben a fogyasztó a tisztességtelen kikötés hiányában lett volna.

Másodszor, kizárólag a nemzeti jognak az adott szerződésre alkalmazható diszpozitív, illetve a szerződő felek egyetértése alapján alkalmazandó rendelkezéseinek a behelyettesítése jöhet szóba, ezzel szemben a semmissé nyilvánított feltétel általános, elvi jellegű nemzeti jogi rendelkezésekkel, vagy bírói értelmezéssel történő „pótlása” kizárt. A nemzeti bíróságok ugyanis csak arra kötelesek, hogy a tisztességtelen feltétel alkalmazásától eltekintsenek annak érdekében, hogy az ne váltson ki kötelező joghatásokat a fogyasztóra nézve, de nem jogosultak arra, hogy a feltétel tartalmát módosítsák. A szerződésnek főszabály szerint úgy kell fennmaradnia, hogy csak a tisztességtelen feltételek elhagyása jelentsen módosulást, ha a belső jogszabályok értelmében a szerződés jogilag ilyen módon fennmaradhat.

Mindezen jogelvek alapján – és talán némileg ellentétben is azokkal (lsd. szerzői megjegyzés a cikk végén) – a Bíróság akként válaszolta meg az ezzel kapcsolatban számára feltett kérdéseket, hogy az Irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével és a 7. cikkének (1) bekezdésével ellentétes az a nemzeti ítélkezési gyakorlat, amely szerint a nemzeti bíróság – miután megállapította a fogyasztói szerződésben szereplő tisztességtelen feltétel semmisségét, amely a szerződés egészének semmisségét eredményezi – a semmissé nyilvánított feltételt akár a felek szándékának a szerződés semmisségének elkerülése érdekében való értelmezésével, akár a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével helyettesíti még abban az esetben is, ha a fogyasztót tájékoztatták ugyanezen szerződés semmisségének következményeiről, és e következményeket elfogadta.

Az előterjesztő bíróság által feltett egyik kérdés a fogyasztó által a tisztességtelen kikötés(ek) folytán érvénytelen szerződés alapján teljesített és ezen okból jogalap nélkülinek minősülő fizetéseinek visszatérítésére vonatkozó elévülés kezdő időpontjának meghatározására irányult. Konkrétan ezt szerette volna megtudni a lengyel bíróság, hogy ezen elévülési idő abban az esetben is megkezdődhet-e a kifizetés időpontjában, ha az adott időpontban a fogyasztó nem tudta felmérni a szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, vagy nem volt tudomása e feltétel tisztességtelen jellegéről, továbbá az elévülés tekintetében van-e jelentősége annak a körülménynek, hogy a szerződés szerinti futamidő az elévülési időt jóval meghaladja.

Ítéletében a luxemburgi taláros testület kifejtette, hogy ezen kérdést, mint uniós szabályozás hiányában a tagállamok szabályozási autonómiájába tartozót, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve alapján kell eldönteni, mely utóbbi elv magában foglalja a hatékony bírói jogvédelem követelményét is. Ezt követően emlékeztetett arra a korábbi joggyakorlatában már megfogalmazott elvre, hogy míg a fogyasztó azon joga, hogy egy tisztességtelen általános szerződési feltétel tisztességtelenségére hivatkozzon, nem eshet elévülés alá, az ezen tisztességtelenségből eredő érvénytelenség jogkövetkezményei, vagyis a restitutív joghatások érvényesítése vonatkozásában azonban a tagállamok – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett - előírhatnak elévülési időt. Ennélfogva a fogyasztók által az Irányelvből eredő jogaik érvényesítése érdekében benyújtott, restitutív jellegű kérelmekkel szemben elévülési időre való hivatkozás önmagában nem ellentétes az Irányelvvel, amennyiben annak alkalmazása nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az Irányelv által biztosított jogok gyakorlását.

Márpedig, az Irányelv által a fogyasztók számára biztosított jogok vonatkozásában az elévülési idő csak abban az esetben egyeztethető össze a tényleges érvényesülés elvével, ha a fogyasztónak lehetősége volt jogai megismerésére azt megelőzően, hogy e határidő elkezdődött vagy lejárt volna. Ebből következően a fogyasztói hitelszerződés keretében az Irányelv értelmében vett tisztességtelen feltétel alapján jogalap nélkül kifizetett összegek visszatérítésére irányuló fogyasztói kérelemmel szemben az elévülési időre való hivatkozás – amely határidő az e fogyasztó teljesítéseinek időpontjában kezdődik, még abban az esetben is, ha az adott időpontban ő maga nem tudta felmérni a szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, vagy nem volt tudomása e feltétel tisztességtelen jellegéről, továbbá tekintet nélkül arra, hogy a szerződésben meghatározott futamidő jóval hosszabb, mint a törvényes elévülési idő – nem alkalmas arra, hogy hatékony védelmet nyújtson a fogyasztónak. Az ilyen határidő tehát rendkívül megnehezíti a fogyasztó számára az Irányelvből eredő jogainak gyakorlását, és ennélfogva sérti a tényleges érvényesülés elvét. Ezen okból kifolyólag a Bíróság akként válaszolt az előterjesztő lengyel bíróság kérdésére, hogy az Irányelvvel ellentétes az a nemzeti ítélkezési gyakorlat, mely ilyen körülmények között a fogyasztó jogalap nélkül kifizetett összegek visszatérítésére vonatkozó igényének elévülését állapítja meg.

Véleményem szerint a Bíróság ítélete egy lényeges pontban eltér a korábbi joggyakorlatától, mégpedig a következők szerint. A Bíróság ezen ítéletében is emlékeztetett azon, egy korábbi (magyar) ügyben meghozott határozatában szereplő megállapítására, mely szerint a fogyasztó azzal kapcsolatban kinyilvánított szándéka, hogy a szerződés egészének semmissé nyilvánítása számára különösen káros következményekkel járna-e, nem élvezhet elsőbbséget az eljáró bíróság önálló jogkörébe tartozó azon kérdés megítélésénél, hogy az adott esetben a releváns nemzeti jogszabályban előírt intézkedések megtétele lehetővé teszi-e azon jogi és ténybeli állapot helyreállítását, amelyben a fogyasztó a tisztességtelen kikötés hiányában lett volna. Ennek ellenére a jelen ügyben mégis akként válaszolta meg a számára e tárgyban eltett kérdést, hogy az Irányelv értelmében a nemzeti bíróság nem helyettesítheti a szerződés megdőlését eredményező tisztességtelen kikötést a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével, ha a fogyasztót tájékoztatták a szerződés semmisségének következményeiről és e következményeket elfogadta. Míg tehát az első, korábbi ítéletben foglalt megállapításból az a következtetés tűnik levonhatónak, hogy amennyiben az adott szerződésre alkalmazható nemzeti jogi diszpozitív rendelkezésének behelyettesítése révén lehetővé válik azon jogi és ténybeli állapot helyreállítása, amelyben a fogyasztó a tisztességtelen feltétel hiányában lett volna, akkor a nemzeti bíróság akkor is jogosult a diszpozitív rendelkezés behelyettesítésével „megmenteni” a szerződést, ha a fogyasztó perben kinyilvánított akarata ezzel ellentétes volt, a jelen ügyben meghozott ítélet szerint ez a jogosultság már nem illeti meg a nemzeti bíróságot: ha a szerződés megdőlésének következményeiről tájékoztatott fogyasztó kifejezi azon akaratát, hogy nem kívánja a szerződés „megmentését” a nemzeti jog diszpozitív rendelkezésének behelyettesítése révén, akkor a bíróság ezt nem teheti meg. Ezen ítélet  tehát ebben a vonatkozásban a nemzeti bíróság döntési jogkörét szűkíteni, míg a fogyasztó perben kifejezett akaratának jogi jelentőségét növelni látszik.