Ezen az oldalon nem saját ügyekben született döntések szerepelnek! 

 

Alkotmánybírósági döntések

 

 

I/2020 (I.2.) AB határozat

 

Alaptörvény-ellenes a Kúriának az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozata.

 

Az Alkotmánybíróság – bírói kezdeményezés alapján – a közzétételére visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a Kúriának az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozatát, melynek értemében az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntetőtörvény meghatározásakor az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési ideje közömbös; annak van jelentősége, hogy az összbüntetésbe foglalás lehetősége mikor nyílt meg. A jogegységi határozat következményeként tehát abban az esetben is (az új) Btk. elítéltre nézve kedvezőtlenebb szabályait kellett (volna) a bíróságnak alkalmaznia, ha az elítélt valamennyi bűncselekményt az úk Btk. hatályba lépését megelőzően követte el, de legalább egy alapítélet az új Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre, mivel ezzel nyílt meg az összbüntetésbe foglalás lehetősége. Határozatában az Alkotmánybíróság – korábbi döntéseire utalva – megállapította, hogy a jogegységi határozat nem felel meg a visszaható hatályú jogalkotás tilalmából eredő követelményeknek, mivel abban az esetben is a bűncselekmények elkövetésének időpontjában még nem létező törvényi rendelkezések alkalmazását írja elő az összbüntetés tekintetében, ha az elítélt számára a bűncselekmények elkövetésének idején hatályban volt szabályok alkalmazása lenne a kedvezőbb. Mivel pedig a jogegységi határozattal a Kúria tulajdonképpen egy olyan törvényi rendelkezést kísérelt meg – a Btk. 2.§ (1) bekezdésével ellentétben álló jogértelmezéssel - „életben tartani”, melyet korábban az Alkotmánybíróság – a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmának megsértése miatt – megsemmisített, a Kúria valójában jogot – ráadásul alaptörvény-ellenes jogot - alkotott, s ezzel megsértette a hatalommegosztás alapelvéből származó alkotmányos követelményeket is. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta elrendelni az alaptörvény-ellenesnek minősített jogegységi határozat alkalmazásával lefolytatott jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatát is.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

IV/699/2020 AB határozat

 

A rémhírterjesztés új elkövetési magatartását szabályozó és szankcionáló Btk-rendelkezés megfelel a normavilágosság és értelmezhetőség követelményének és nem korlátozza alaptörvény-ellenes módon - vagyis szükségtelenül és/vagy aránytalanul - a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadságát. Alkotmányos követelményként veendő ugyanakkor figyelembe, hogy a tényállás csak az olyan tény közlését fenyegeti büntetéssel, amelyről az elkövetőnek a cselekmény elkövetésekor tudnia kellett, hogy hamis vagy amelyet maga ferdített el és amely a különleges jogrend idején a védekezés akadályozására vagy meghiúsítására alkalmas.

 

Mint ismert, a Btk. 227.§-ának 2020. március 31-én hatályba lépett (2) bekezdése büntetni rendeli azt, aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa.

 

Az Alkotmánybíróság nem talált kellő következtetési alapot annak megállapítására, hogy a tényállásban szereplő egyes meghatározások eleve értelmezhetetlenek és ezért alkalmazhatatlanok lennének, s ennek folytán a rendelkezés nem felelne meg a normavilágosság követelményének. Ezen megállapítását azzal indokolta, hogy a Btk. más tényállásai is tartalmaznak az ezen tényállásban szereplőkkel azonos vagy ezekhez hasonló elemeket, az ezekhez kapcsolódó bírói gyakorlat pedig támpontot nyújthat annak megítélésénél, mi minősül a Btk. 337. § (2) bekezdésében meghatározott rémhírterjesztésnek. Az általános hatáskörű bíróság juthat arra a következtetésre, hogy a bűncselekménynek nem lehet tárgya sem a kormány különleges jogrend idején hozott egyes intézkedéseinek kritikája, sem jövőbeni eseményekre vonatkozó előrejelzés és nem lehet tárgya a különleges jogrenddel összefüggésben nyilvánosságra nem hozott adatokkal kapcsolatos találgatás sem. A bírói gyakorlatra tartozik annak meghatározása is, milyen elkövetési mód, vagyis milyen cselekmény alkalmas arra, hogy az „a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”. Sem a védekezés eredményessége, sem az akadályozás, sem a meghiúsítás nem eleve értelmezhetetlen tényállási elem. A Btk. több törvényi tényállásban megkívánja a cselekménynek valamely következmény előidézésére való alkalmasságát. Ez az alkalmasság a cselekmény objektív hatóképességét, hatásirányát jelöli.

 

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a rémhírterjesztés minden elemében szándékos bűncselekmény. Ebből adódóan az elkövetőnek, ahhoz, hogy ezen tényállás alapján büntethető legyen, tudatában kell lennie annak, hogy cselekményét különleges jogrend idején valósítja meg; hogy az általa állított tény valótlan, vagy a valós tényt jelentősen elferdítette, valamint annak is, hogy állításának közlése (objektíve) alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa. Az elkövető szándékának pedig ki kell terjednie a fentiek szerinti tudatos közlés nagy nyilvánosság előtti elkövetésére. Ha a tudattartama, illetve szándéka bármelyik elemre nem terjed ki vagy ha az állítás objektíve nem alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, a bűncselekmény a büntetőjog szabályai szerint nem valósul meg. Azt, hogy a rémhírterjesztés a leírtak szerint megvalósult-e, a hatóságnak kell bizonyítania minden tényállási elemre kiterjedően.

 

Nem korlátozza a tényállás alaptörvény-ellenes módon a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságát sem. Ezen szabadságok korlátozásának indoka a különleges jogrend idején a védekezéshez fűződő társadalmi érdek, a különleges jogrendet kiváltó ok kezelése, ennek az eredményessége, vagyis a késedelem nélküli visszatérés az alkotmányos hatalomgyakorlás normális gyakorlási rendjéhez. A Btk. új tényállása csak az abban foglalt szándékos magatartásokat rendeli büntetni és nem mást, vagyis az új tényállás hatálya nem terjedhet ki a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatásra. Ehhez a hamis állítások terjesztése általában nem tartozik hozzá, mert az csak a cáfolatával együtt járulhat hozzá a demokratikus közvélemény alakításához. A Btk. szabálya a tiltott közlést a védekezés eredményességét akadályozni vagy meghiúsítani képes (valótlan) információk körére szűkíti, mégpedig különleges jogrend idején. A tiltás tehát csak a tudottan valótlan (vagy elferdített) tényállításokra vonatkozik, kritikus véleményekre nem. Kiforrott joggyakorlat létezik arra vonatkozóan, hogy ezeket a védett vélemények körébe kell utalni, és mivel a járványügy jelenleg a legfontosabb közügyeink közé tartozik, ezért a tételes jogi normák keretei között a legszigorúbb védelmet kell az e tárgyat érintő közéleti viták számára biztosítani. A Btk. 337. § (2) bekezdése önmagában az olyan véleménynek a hangoztatását sem tiltja, amely a különleges jogrend vagy a hozott intézkedések mikénti megítéléséről szól. 

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

29/2019 (XI. 4.) AB határozat

 

A közügyek vitájában a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét jogilag megragadó tartalmát sértik. - A rágalmazás miatt indult büntetőeljárásban a valóságbizonyítás során biztosítani kell a terhelt számára minden, az állítása valóságának bizonyításához szükséges eljárási jogot és eszközt.

 

Az inítványozó a Facebook közösségi oldalon a saját fiókjához tartozó üzenőfalon a város jegyzőjének személyét és tevékenységét kritizáló bejegyzéseket tett közzé, melyekben – többek között – rasszistának, adócsalásban közreműködőnek, romákat diszkriminálónak és jogtalanságok elkövetőjének nevezte a jegyzőt. E mellett, a képviselő-testület által tartott közmeghallgatáson azt a kijelentést tette mintegy 80 ember előtt, hogy a jegyző kétszer is feljelentette őt és a rendőrségen hamis tanúvallomást tett. Ezen cselekményeiért a bíróság az indítványozót – becsületsértés és folytatólagosan elkövetett rágalmazás vétsége miatt – halmazati büntetésként jogerősen 200.000,- Ft pénzbüntetéssel sújtotta. Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A közmeghallgatáson elhangzott tényállításokkal összefüggésben a Kúria úgy foglalt állást, hogy azokkal kapcsolatban valóságbizonyításnak nincs helye, mert a konkrét helyzetben az indítványozó által tett tényállítások nyilvános megtételét sem a közérdek, sem pedig bárkinek a jogos érdeke nem indokolta. A Kúria a felülvizsgálati indítványnak a szabad véleménynyilvánításra hivatkozó érvelésére reagálva kifejtette, hogy bár a közéleti szereplőkkel szemben megfogalmazott kritika a szabad véleménynyilvánítás körébe tartozik, ez nem jelent felhatalmazást az indokolatlan, gyalázkodó, sértő kifejezések parttalan használatára. A Kúria szerint a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban foglalt elvek nem értelmezhetők úgy, hogy a közszereplők nem részesülhetnek büntetőjogi védelemben a közszereplésükkel összefüggésben nem álló (magánéleti, szakmai stb.) körben tett, a becsület csorbítására alkalmas valótlan tényállításokkal szemben.

 

Az Alkotmánybíróság a Kúria ezen végzését a 3263/2018. (VII. 20.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt szólásszabadság határainak – kiváltképp büntetőjogi korlátozásának – értelmezése során a „becsületérzés sérelménél” szigorúbb mércét határozott meg. A korábbi gyakorlaton alapuló, azt az Alaptörvény alapján továbbfejlesztő értelmezés szerint a közügyek vitájában a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét jogilag megragadó tartalmát sértik. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a közmeghallgatáson tett tényállítások vonatkozásában megállapítható a valóságbizonyítás indokoltságának alapjául szolgáló közérdek, mivel a közügyek alakítóinak személyiségét, hitelességét érintő megnyilvánulások általában a közügyek vitájának védett körébe tartoznak. A Kúria döntése nem adott számot arról, hogy a közmeghallgatáson a helyi közhatalom-gyakorlás szempontjából kiemelkedően fontos szereplőre, a jegyzőre vonatkozó tényállítás milyen szempontok mérlegelésével került ki a közügyek vitájának köréből. Ilyen irányú indokolás nélkül a véleménynyilvánítás büntetőjogi korlátozása szintén nem tekinthető megalapozottnak.

 

Ezt követően a Kúria ismételten fenntartotta hatályában az indítványozó bűnösségét megállapító jogerős ítéletet. Döntésében kifejtette, hogy a közszereplők fokozott tűrési kötelezettsége sem zárja ki a részükről bűncselekmény elkövetését állító közlések jogellenességét. A valóságbizonyítással kapcsolatban pedig úgy foglalt állást, hogy arra tartalmilag sor került az eljárás során.

 

Az ezen határozat ellen benyújtott alkotmányjogi panaszában az indítványozó előadta, hogy mivel az Abh. következménye az ügyben született valamennyi bírósági döntés megsemmisítése volt, a Kúria támadott döntésével már megsemmisített döntések hatályát tartotta fenn. Hivatkozott arra is, hogy a Kúria támadott döntése az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésébe is ütközik az Abh.-ban rögzített okok miatt. Az indítványozó véleménye szerint a Kúria megsértette az Alaptörvény XXVIII. cikkét is, mivel önkényesen, a bírói függetlenséggel visszaélve hozott olyan döntést, ami az Abh. értelmében az Alaptörvénnyel ellentétes.

 

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt alaposnak találta. Határozatában megállapította, hogy az indítványozó által a jegyzőre tett kifejezések („rasszista”, „romákat hátrányos helyzetbe hozza”) a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartoznak, mivel nem érintik a közszereplőnek minősülő érintett emberi méltóságának lényegi magját. A közmeghallgatáson tett tényállítások vonatkozásában pedig azért találta Alaptörvénnyel ellentétesnek a Kúria döntését az Alkotmánybíróság, mert az eljárás során a bíróságok nem biztosították az ahhoz szükséges eljárási lehetőségeket az indítványozó részére, hogy tényállításainak valóságát bizonyíthassa. A „bizonyítás” során a terheltnek eljárási jogosultságai vannak, az eljárási cselekményekre észrevételeket, indítványokat tehet, amelyek befolyásolhatják a végső bírósági döntést. Mindezeket nem pótolja, ha felülvizsgálati eljárás keretében (amikor új bizonyítékok felvételére nincs mód) a Kúria azt a következtetést vonja le, hogy a terhelti állítás valótlansága már megállapításra került. Az Alaptörvény IX. cikke a tényállításokat is védi. A véleménynyilvánítás szabadságának egyik garanciája, hogy a bíróságok az alapeljárás keretében is vizsgálják a terhelti állítás valóságtartalmát, és a terheltnek formalizált keretek között van lehetősége eljárási jogainak érvényesítésére. Mivel erre a támadott döntés nem biztosított lehetőséget, az az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésével ellentétes.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

3242/2019 (X. 17.) AB határozat

 

A Btk. összbüntetésre vonatkozó, a korábban hatályban volt (régi) Btk szabályainál szigorúbb szabályai kizárólag abban az esetben alkalmazhatók, ha valamennyi alapítélet a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. Ellenkező esetben a régi Btk. rendelkezései alkalmazandók.

 

Az indítványozó összbüntetésbe foglalási kérelmet terjesztett elő a Fővárosi Törvényszéknél három alapítélet vonatkozásában, melyek közül kettőt korábban már összbüntetésbe foglaltak. A Fővárosi Törvényszék az indítványozó kérelmét elutasította. Döntését a Btk. azon rendelkezésére alapította, mely szerint a korábban már összbüntetésbe foglalt büntetés nem foglalható összbüntetésbe. Jóllehet mindhárom ítélet a korábban hatályban volt Btk (a továbbiakban: rBtk) alapján született, a bíróság az összbüntetésbe foglalás iránti eljárásban azért alkalmazta mégis az új Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait, mert ez egyik ítélet a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta.

 

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó összbüntetésbe foglalás iránti kérelmét elutasító határozat alaptörvény-ellenes, ezért azt – az elsőfokú határozatra kiterjedő hatállyal – megsemmisítette. Döntésében utalt a 10/2018. (VII.18.) AB határozatra (a továbbiakban: Abh), mely – a visszaható hatályú jogalkotás tilalma folytán - megsemmisítette a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről szóló 2012. évi CCXXIII. törvény (a továbbiakban: Btká) 3.§-át. Ezen jogszabályhely a Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait rendelte alkalmazni abban az esetben, ha az alapítéletek közül legalább egy a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btká 3. §-a a hatályba lépését megelőzően keletkezett tényekhez fűzött új, a korábban hatályos szabályozáshoz képest eltérő jogkövetkezményt azáltal, hogy meghatározta az ebbe a körbe eső ítéletekben kiszabott szabadságvesztés büntetés tartamának a megállapítására irányadó szabályt, ezért az tartalmilag visszaható hatályúnak minősült. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben arra a következtetésre jutott, hogy a bíróságok döntéseiket tartalmilag a Btká – Alkotmánybíróság által megsemmisített – 3.§-a alapján hozták meg, még ha arra kifejezetten nem is hivakoztak. Ezzel együtt az eljáró bíróságok elmulasztották figyelembe venni a visszaható hatály tilalmából fakadó és az Abh.-ban kifejtett követelményeket.

 

A régi és az új Btk. összbüntetésre foglalásra vonatkozó szabályainak egybevetése alapján megállapítható, hogy az utóbbiak a szigorúbbak, mégpedig mind az összbüntetésbe foglalás feltételei, mind pedig az összbüntetés tartama tekintetében. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság azt az egyértelmű iránymutatást adta a bíróságok részére, hogy az alapítéletek jogerőre emelkedésének időpontjába hatályban volt, valamint az összbüntetésbe foglalás iránti eljárás lefolytatásának időpontjában hatályban lévő törvény közül azt kell alkalmazni az összbüntetésbe foglalás tekintetében, melynek alkalmazása az elítéltre nézve kedvezőbb eredménnyel jár. Mindebből az következik, hogy ha az összbüntetési eljárást érintően az elítéltre nézve szigorúbb anyagi jogi rendelkezések lépnek hatályba, akkor ez utóbbiak kizárólag akkor alkalmazhatók, ha az elítélt alapítéletei között nincs olyan, amelyik a szigorúbb törvényi rendelkezés hatálybalépését megelőzően emelkedett jogerőre. Másképp fogalmazva: a bíróságok az új, hátrányosabb összbüntetési szabályokat csak olyan ítéletekre alkalmazhatják, amelyek kivétel nélkül az új szabály hatályba lépését követően emelkedtek jogerőre. Az Alkotmánybíróság eljárásának alapját képező ügyben ugyanakkor kétséget kizáróan megállapítható, hogy van olyan, az összbüntetésbe foglalással érintett jogerős ítélet, mely 2013. július 1. napját megelőzően vált jogerőssé, ekként az Abh.-ból következően kifejezetten lehetséges volt a régi Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályainak alkalmazása, illetőleg amennyiben a régi Btk. vonatkozó szabályai az elítéltre nézve kedvezőbbek, akkor a régi Btk. alkalmazása nem csupán lehetőség, hanem egyenesen az Alaptörvényből fakadó kötelezettség lett volna az eljáró bíróság számára, mert ellenkező esetben a Btk. irányadó szabályainak alkalmazása a visszaható hatály tilalmába ütközik.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

3223/2019 (X. 11.) AB határozat

 

A fogyatékossági támogatás, mint nem korábbi járulékfizetési kötelezettség teljesítésén alapuló ellátás, nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatály alá.

 

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (a továbbiakban: Fot.) alapján – mozgásszervi fogyatékosként - fogyatékossági támogatásra jogosult az a 18. életévét betöltött súlyosan fogyatékos személy, akinek a mozgásrendszer károsodása, illetőleg funkciózavara miatt helyváltoztatása a külön jogszabályban meghatározott segédeszköz állandó és szükségszerű használatát igényli, vagy a külön jogszabály szerinti mozgásszervi betegsége miatt állapota segédeszközzel eredményesen nem befolyásolható és állapota tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képes vagy mások állandó segítségére szorul.

 

Az alapügy felperesének fogyatékossági támogatását a kormányhivatal jogerősen megszüntette, mert megállapította, hogy a támogatás folyósításának fenti feltételének nem felel meg. Felperes a határozattal szemben keresetet nyújtott be a a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, melyben az  alperes kormányhivatal határozatának hatályon kívül helyezését kérte. A perben kifejezetten hivatkozott az Alkotmánybíróságnak a rokkantsági és rehabilitációs ellátások tárgyában meghozott 21/2018. (XI. 14.) AB határozatára, mely szerint az igazságügyi orvosszakértőnek nem csupán a jogszabályok szerinti feltételek teljesülését kellett volna vizsgálnia, hanem azt is, hogy a felperes „élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota” is kedvezően változott-e. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság osztotta felperes érvelését, és az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte. Indítványában hivatkozott arra, hogy az Alkotmánybíróság szerint a szociális védelem már elért szintjétől való visszalépés (a korábban megállapított ellátások összegének csökkentése) csak annyiban tekinthető jogszerűnek az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke alapján, amennyiben az a tulajdonhoz való joggal összefüggésben indokolható. A bíróság érvelése szerint sem a Fot., sem pedig a a  fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Fot. Vhr.) nem írja elő a tényleges fizikai állapot változásának vizsgálatát a fogyatékossági támogatásokkal összefüggésben, ezért a támadott rendelkezések ellentétesek az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkével, ekként nemzetközi szerződésbe ütköznek, és így pedig ellentétesek az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdésének rendelkezéseivel is.

 

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a fogyatékossági támogatás – a rehabilitációs és rokkantsági ellátással szemben – nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatály alá, mivel nem korábbi járulékfizetési kötelezettség teljesítésén alapul, hanem arra mindazok jogosultak, akik a Fot. és a  Fot. Vhr. szerinti, az  állapotukra vonatkozó követelményeket teljesítik. A fogyatékossági támogatás elsődleges célja – a rehabilitációs és rokkantsági ellátással szemben – nem a kieső jövedelem miatti keresetpótlás, hanem kifejezetten a súlyosan fogyatékos állapotból eredő társadalmi hátrányok és többletköltségek kompenzálása. Mivel a fogyatékossági támogatás egyedi esetben történő megszüntetésére vonatkozó magyar szabályozás ebből következően nem vetheti fel az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmét, az Alkotmánybíróság a Fot. 23. § (1) bekezdés e) pontja, valamint a Fot. Vhr. 13. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének és nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

25/2019 (VII. 23.) AB határozat

 

A tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el akkor, ha egyértelműen megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét vagy gyermekeit saját háztartásában összesen legalább húsz éven keresztül ápolta oly módon, hogy ezen idő alatt nem rendelkezett napi 4 órát meghaladó munkaidejű munkaviszonnyal vagy más foglalkoztatási jogviszonnyal.

 

A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) 44/A. § (1) bekezdésének az Alkotmánybíróság határozatát megelőzően hatályos szövege értelmében önmagában a beteg gyermek 20 éven át otthon történő ápolása, gondozása a tartós ápolást végzők időskori támogatására való jogosultságot nem alapozta meg, a támogatás megállapításának az is elengedhetetlen feltételét képezte, hogy az igénylő az érintett időszakban ugyanazon gyermek után ápolási díjban, gyermekek otthongondozási díjában, gyermekgondozási segélyben, vagy gyermekgondozást segítő ellátásban is részesüljön.

 

Ezen törvényi szabályozás alapján a hatóságok olyan igénylők tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelmét is elutasították, akik igazolhatóan 20 évet meghaladó időtartamban ápolták, gondozták saját háztartásukban súlyosan fogyatékos gyermekeiket, ám nem teljesítették az ápolási díjban részesülésre vonatkozó feltételt. Az indítványozók álláspontja szerint az Szt. 44/A. §-a több okból kifolyólag is ellentétes az Alaptörvény XV. cikkével és XIX. cikkével.

 

Először is annak következtében mindazon személyek, akik tartós beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket legalább 20 évig igazoltan saját háztartásukban ápolták, nem azonos módon részesülhetnek a tartós ápolást végzők időskori támogatásában attól függően, hogy a gyermekük mikor született vagy halálozott el, hiszen ennek függvényében adott esetben nem tudnak eleget tenni a jogszabályban meghatározott, pénzbeli ellátás folyósítására vonatkozó igazolási kötelezettségüknek. A tartós ápolásra szoruló gyermek születésének és/vagy halálának időpontja a szabályozásból közvetlenül következő módon alapvetően befolyásolja a tartós ápolást végző szülő ellátásra való jogosultságát abban az esetben is, ha egyébként kétséget kizáróan igazolható, hogy a szülő a tartós beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekét legalább 20 évig saját háztartásában ápolta.

 

Másodszor, a folyósítás mint feltétel megjelölésével önhibájukon kívül kerülnek kirekesztésre az őket elvileg megillető ellátásból azon személyek, akik korábban ápolási díjat, illetőleg emelt összegű vagy kiemelt ápolási díjat nem igényeltek, jóllehet arra jogosultak lettek volna, miközben gyermeküket ugyanúgy saját háztartásukban, az ápolási díjra való jogosultsági feltételeknek megfelelően ápolták, gondozták, anélkül azonban, hogy ehhez igénybe vették volna az állam támogatását.

 

Harmadszor,  azáltal, hogy az Szt. 44/A. §-a szerinti tartós ápolást végzők időskori támogatására csak az a személy jogosult, aki saját gyermekét gondozta, a jogalkotó minden racionális indok nélkül kizárta a jogosultsági körből a gyámként kijelölt személyeket, valamint a nagyszülőket és egyéb rokonokat, akik a szülők elhalálozására tekintettel veszik gondozásukba a saját háztartásukba a gyermeket, jóllehet ezáltal ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint a saját gyermekét gondozó szülő.

 

Negyedszer, a szabályozás önkényesen tesz különbséget a súlyosan beteg, fogyatékos gyermekre tekintettel kapott ellátások között is, amikor az emelt összegű családi pótlékot kizárja az ellátás megállapítását lehetővé tevő korábbi ellátások közül. Azon személyek ugyanakkor, akiknek a gyermeke 1975. január 17. napját megelőzően született, egyáltalán nem részesülhettek gyermekgondozási segélyben vagy gyermekgondozást segítő ellátásban, ekként a szabályozás az 1975. január 17. napját megelőzően, illetőleg ezt követően született tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekek között is önkényes különbséget tett.

 

Ötödször, a jogszabály indokolatlan különbséget tesz az egy vagy több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeket nevelő szülők között, amikor nem teszi lehetővé, hogy több súlyosan fogyatékos gyermek ápolása esetén a jogosultsági időszakot párhuzamosan lehessen vizsgálni. A szabályozás ugyanis nem tette lehetővé, hogy a szülő több fogyatékos gyermeke után külön-külön részesüljön ápolási díjban, jóllehet arra egyébként több gyermek állapotára tekintettel jogosult lett volna.

 

Az Alkotmánybírós az indítványokat részben megalapozottnak találva megállapította, hogy az Szt. szabályozásából következően egyes esetekben az Szt. 44/A. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott ellátási formákat rögzítő jogszabályok hatályba lépésére, illetőleg a tartós ápolásra szoruló vagy súlyosan fogyatékos gyermek születési vagy halálozási időpontjára visszavezethető objektív okból lehetetlen a tartós ápolást végzők időskori támogatására való jogosultság igazolási feltételeinek teljesítése akkor, ha a jogosultság kizárólag az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellátások tényleges igénybevételével igazolható. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Alkotmánybíróság által az Szt. 44/A. § (1) bekezdése alapulvételével meghatározott homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló különbséget tett akkor, amikor az egyes, a törvényben nevesített ellátási formák igénybevételét kizárólagos bizonyítási eszközzé tette és ezáltal az ellátás igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik olyan időszakban ápolták legalább húsz éven keresztül saját háztartásukban a tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket, amikor a törvényben nevesített ellátások még nem (vagy nem elegendő ideig) léteztek.

 

Ezen túl, a tartós ápolást végzők időskori támogatása, mint új ellátási forma csak 2018. január 1. napjától került bevezetésre, ennek megfelelően az ellátás potenciális jogosultjai csupán ettől az időponttól kezdődően lehettek azzal tisztában, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatása igénybevételének feltétele, hogy amennyiben jogosulttá váltak az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellá-tások valamelyikére, úgy azt valójában kötelezően is igénybe kell venniük ahhoz, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatása részükre a későbbiekben megítélhető legyen. A jogalkotó tehát utólagosan, 2018. január 1. napjától kezdődően olyan jogkövetkezményt kapcsolt az egyes, az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellátások igénybevétele elmulasztásához, amellyel az ellátások igénybevételére jogosultak ezt megelőzően, az ellátás igénybevételének pillanatában nem számolhattak. A vizsgált szabályozás ezáltal a tartós ápolást végzők időskori támogatása igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik bármely okból nem vették igénybe a tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekük saját háztartásukban történő ápolására tekintettel jogosultságként biztosított (és nem pedig az  igénybevétel kötelezettségével terhelt) ellátásokat. ­Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Alkotmánybíróság által az Szt. 44/A. § (1) bekezdése alapulvételével meghatározott homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló különbséget tett akkor, amikor a tartós ápolást végzők időskori támogatásának elvi lehetőségéből kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik nem vettek igénybe korábban olyan ellátásokat, melyek igénybevétele számukra nem volt kötelező, és mely igénybevétel elmulasztása negatív jogkövetkezményével a korábbi ellátásra való jogosultságuk időpontjában még nem számolhattak.

 

Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy ezen különbségtételek önkényesnek tekintendők. Erre tekintettel - az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdéséből fakadó - alkotmányos követelményként előírta, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el akkor, ha az Szt. 44/A. § (1) bekezdés b) pontja szerinti ellátások igénybevétele hiányában is egyértelműen megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekére tekintettel a  44/A. § (1) bekezdés a) pontja szerinti követelményeket teljesíti, azaz saját háztartásában legalább húsz éven keresztül ápolta a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét oly módon, hogy ezen idő alatt nem rendelkezett napi 4 órát meghaladó munkaidejű munkaviszonnyal vagy más foglalkoztatási jogviszonnyal. Ezen követelmények teljesülésének vizsgálata minden esetben az egyedi ügyben eljáró hatóságok, illetőleg bíróságok feladata.

 

 

Az Alkotmánybíróság ésszerűtlen, indokolatlan, s ezért önkényes megkülönböztetésként értékelte a szabályozást azon okból kifolyólag is, mivel nem teszi lehetővé a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek ápolására fordított időtartam egybeszámítását akkor, ha ennek eredményeként a szülő legalább 20 éven keresztül ápolta saját háztartásában tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekeit, és ennek következtében legalább 20 éven át szenvedett el jövedelemkiesést. Erre tekintettel megsemmisítette a szabályozás azon előírását, mely szerint a tartós ápolást végzők időskori támogatásának feltételét képező otthoni ápolás 20 éves időtartamát ugyanazon gyermek tekintetében lehet csupán számítani. Ennek folytán a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek ápolására fordított időtartamok egybeszámíthatóvá válnak.

 

 

26/2019 (VII. 23.) AB határozat

 

A közhatalommal nem rendelkező, de a politikai életre hatással bíró személyek magánélete sem zárható ki teljes mértékben a közérdeklődésből, különösen, ha ez a nyilvánosság előtt zajlik, feltéve, hogy az erről készült tudósítás a közéleti vitához hozzájárul, és nem sérti az érintett jó hírnevét vagy becsületét. - Ha valaki a magánéletének valamely elemét önként tárja fel a médiának vagy egyéb módon önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére.

 

Az indítványra okot adó ügyben egy internetes honlap közzétett egy cikket, melyben az indítványozó – a kormánypárthoz közismerten közel álló, a kormánynak és a kormánypártnak különösen a politikai kommunikáció területén rendszeresen tanácsokat adó és állítólag kormányzati tanácsadóként is tevékenykedő személy - külföldi nyaralásáról írt, és a cikkhez az indítványozóról több kép- és videó felvételt használt fel. Az internetes sajtótermék 2015. december 8. és 2016. április 20. között több alkalommal írt az indítványozó külföldi nyaralásáról, felhasználva az arról készült képeket. Az indítványozó előadta, hogy sem a felvételek felhasználásához, sem azok közzétételéhez nem járult hozzá. Az indítványozó keresete nyomán eljárt bíróságok indítványozó keresetét elutasították, hivatkozva egyrészt arra, hogy az indítványozó a felvételek helyszínéül szolgáló szórakozóhelyre történő belépése jogosító belépőjegy megvásárlásával engedélyt adott a elvételek elkészítéséhez és reklámozás céljából történő felhasználásához, másrészt pedig indítványozó – politikai tevékenységéből adódóan – nem minősül olyan magánszemélynek, aki személyiségi jogvédelemre jogosult abban az esetben, ha magánéletével kapcsolatos információ jut a sajtó tudomására. Az indítványozó felülvizsgálati kérelme nyomán eljárt Kúria osztotta a másodfokú bíróság álláspontját, ezért a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

 

Indítványozó alkotmányjogi panaszában előadta, hogy egy fénykép média általi felhasználása általában a véleménynyilvánítás szabadságának oltalma alá tartozik, jelen esetben azonban a perben kifogásolt felvételek semmilyen „véleményt” nem közölnek, pusztán az indítványozó arcképét ábrázolják. Az indítvány szerint a képfelvételek (azok helyszíne, az azokon látható környezet) nem hordoznak olyan információt, amely a közérdekű társadalmi vita lefolytatására alkalmas lenne. Erre tekintettel a képek bemutatása nem adhat alapot az indítványozó személyiségi jogának a korlátozására. Álláspontja szerint a közszereplő képmása is csak a közszerepléssel összefüggésben használható fel az érintett hozzájárulása nélkül, s az nem szolgálhat a közszereplő konkrét megnyilvánulásaitól független gondolati tartalmak, vélemények illusztrálására. Előadta továbbá azt is, hogy soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, nem vállalt közszereplést, személyét csupán a sajtó kapta fel, ez azonban nem lehet automatikusan velejárója személyiségi jogának korlátozására.

 

Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Egyetértett a Kúriával abban, hogy jelen esetben az indítványozó magánéletével kapcsolatos információ megosztása (többszörözése) – az indítványozó személyére tekintettel – hozzájárul a közügyek vitatásához. A véleménynyilvánítás, illetve a sajtó szabadságának fokozottabb védelme ugyanis nem korlátozódik a közhatalmat gyakorló személyek tevékenységének bemutatására; a közügyek szabad megvitatásához hozzájárulhat olyan személyek magatartása is, akik egyébként közhatalmat nem gyakorolnak. A magánélet védelme szempontjából fokozott tűrési kötelezettséggel terhelt közszereplők köre szélesebb a közhatalmat gyakorló személyek és a közszereplő politikusok körénél. S bár igaz az, hogy a közszereplőket is megilleti a magán- és a családi élet védelméhez fűződő jog, amennyiben viszont a közéleti vitának épp a magánélet egy szelete (például életvitele, vagyoni helyzete) a tárgya, akkor – szorosan ebben a körben – a véleménynyilvánítás szabadságát kell előnyben részesíteni. Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy ha valaki a magánéletének valamely elemét önként tárja fel a médiának vagy egyéb módon önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére. Mivel továbbá a közlés nem volt dehonesztáló, nem tüntette fel negatív színben az indítványozót, a bíróság helyesen mérlegelte, hogy önmagában annak a ténynek a közlése és képi bemutatása, hogy az indítványozó a nyaralása során egy szórakozóhelyen járt, nem jelenti a magánélethez való jog vagy az emberi méltóság aránytalan korlátozását. Az Alkotmánybíróság a magánélet védelméhez való jog és a sajtószabadság kollíziójának kérdésében elvi éllel mutatott rá, hogy a közhatalommal nem rendelkező, de a politikai életre hatással bíró személyek magánélete sem zárható ki teljes mértékben a közérdeklődésből, különösen, ha ez a nyilvánosság előtt zajlik, feltéve, hogy az erről készült tudósítás a közéleti vitához hozzájárul, és nem sérti az érintett jó hírnevét vagy becsületét.

 

 

IV/2516/2015. AB határozat

 

Az önkormányzatok sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban nem lehet helye pótmagánvádnak.

 

Az alapul fekvő jogviszonyban az indítványozó önkormányzat egy vagyonának sérelmét megvalósító büncselekmény miatt indított büntetőeljárásban pótmagánvádlóként kívánt fellépni, azonban a bíróság azt jogerősen elutasította. Az Alkotmánybíróság döntésében kifejtette, hogy az állam a természeténél, léténél fogva rendelkezik büntető hatalommal (ezért állam). Ennél a hatalmánál fogva monopolizálta a sértettől eredő, de tőle elvont büntetőjogi igény érvényesítését. Erről csak arra az esetre vonatkozóan mondott le, amikor azt nem kívánja (magánvád) vagy nem tudja (pótmagánvád) érvényesíteni. Az államnak tehát a büntető jogviszonyokban nincs „kétféle arca”. A bűncselekményeket az állam hivatalból üldözi (officialitás elve), melyből következően az ügyészség mint vádhatóság köteles vádat emelni, ha a bűnvádi eljárás törvényes feltételei megállapíthatók (legalitás elve). Az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles eljárni. Azok az esetek, amikor a jogalkotó a sértettre bízza (visszaadja neki) annak eldöntését, hogy induljon-e eljárás, kivételes. Ennek megfelelően a jogalkotónak széles a mérlegelési szabadsága abban, hogy milyen sértetti kör számára teszi lehetővé a magánérdek érvényesítését, és az eljárás megindításához milyen perjogi feltételek meglétét tekinti szükségesnek. A közérdek képviselete az állam büntető igényének érvényesítése során tehát kizárólag a közvádló feladata. A legfőbb ügyész és az ügyészség mint közvádló az Alaptörvény szerint az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Tehát alanyi oldalon maga az Alaptörvény zárja ki, hogy más állami szervek is vádlóként léphessenek fel, függetlenül a bűncselekmény, illetve az őket ért sérelem jellegétől. Az önkormányzatok sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban tehát nem azért nem lehet helye pótmagánvádnak, mert az önkormányzati vagyon azonos lenne a Magyar Állam (mint magánjogi jogalany) vagyonával, hanem azért, mert az önkormányzat jogállása szerint az állam része, ugyanabból az állami közhatalomból részesül, mint a központi állami szervezetek, ezért büntető igénye az egységes állami büntető igény részeként csak az ügyészség által érvényesíthető.

 

 

IV/966/2019. AB határozat

 

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszakadásra vonatkozó azon szabály, mely szerint az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnésének tekintendő, ha a körülmény fennállása legalább harminc napig megszakad, csak a 2017. január 1.-jét követően bekövetkezett megszakadási körülményekre vonatkozik. - Amennyiben a bíróság a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával dönt a kérelmező számára hátrányosan a kártalanítási igényről, abban az esetben ezzel a jogértelmezéssel megsérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

 

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2017. január 1. óta tartalmazza a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó más, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütköző elhelyezési körülmények miatt igényelhető kártalanításra vonatkozó szabályokat. A kártalanítás iránti igény attól a naptól számított hat hónapon belül érvényesíthető, amelyen az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűntek. E határidő elmulasztása jogvesztő. E bekezdés alkalmazásában nem tekinthető az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény megszűnésének, ha e körülmény fennállása rövid időtartamra, de legfeljebb harminc napra megszakad azért, mert az elítélt vagy az egyéb jogcímen fogvatartott elhelyezése során a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt.

 

A törvény meghatározott esetekben lehetővé tette, hogy az érintettek a szabályozás hatályba lépését megelőző időben elszenvedett jogsérelmek miatt is előterjeszthessenek kártalanítási kérelmet. Ezen lehetőség vonatkozott azokra az elítéltekre és egyéb jogcímen fogvatartottakra, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő sérelme a módosítás hatálybalépése, vagyis 2017. január 1. előtt egy éven belül szűnt meg, továbbá akik az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) nyújtottak be kérelmet, ha a kérelmet az EJEB a módosítás hatálybalépésének napjáig, vagyis 2017. január 1-ig nyilvántartásba vette, kivéve, ha a fogvatartott az EJEB-hez címzett kérelmét 2015. június 10. napját követően nyújtotta be és a kérelem benyújtásakor a jogsértés megszűnésétől számítottan több mint hat hónap telt el. A törvény egyértelművé tette, hogy ezen kérelmezői csoportok tekintetében a kérelem benyújtására nyitva álló határidő egységesen 2017. január 1-jén kezdődik.

 

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó 2005. december 29. és 2017. március 17. között tartózkodott büntetés-végrehajtási intézetben. Az indítványozó kérelmet nyújtott be az EJEB-hez, mely kérelmet az EJEB 2015. július 30-án vett nyilvántartásba. Az első- és másodfokon eljáró bíróságok csak a 2013. augusztus 11. napját követő időszak vonatkozásában vizsgálták érdemben az indítványozó kérelmét, és csak ezen időintervallum tekintetében állapítottak meg kártalanítást a részére az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt. Ezen döntésükkel azzal indokolták, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények 2013. augusztus 12. napja és 2014. szeptember 28. napja között harminc napot meghaladó időtartamra megszűntek, s bár az indítványozó kérelmet nyújtott be az EJEB-hez, de a kérelem benyújtására 2015. június 10. után került sor és ekkor a jogsértés megszűnésétől számítottan már több mint hat hónap eltelt.

 

Az indítványozó alkotmányjogi panaszát a jogállamiság elvének, az embertelen bánásmód tilalmának, valamint a tisztességes bírósági eljárásához való jognak a sérelmére alapította. Az Alkotmányjog megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz megalapozott.

 

Határozatában az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy főszabály szerint 2017. július 1-jétől lehet a Bv. tv. alapján kártalanítási igényt előterjeszteni. A jogalkotó a kártalanítási igény lehetőségét azonban kiterjesztette azokra az elítéltekre, illetve az egyéb jogcímen fogvatartottakra is, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt vagy akik az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt az EJEB-hez nyújtottak be kérelmet, ha a kérelmet az EJEB a módosítás hatálybalépésének napjáig nyilvántartásba vette, kivéve, ha a fogvatartott az EJEB-hez címzett kérelmét 2015. június 10. napját követően nyújtotta be és a kérelem benyújtásakor a jogsértés megszűnésétől számítottan több mint hat hónap telt el. E különleges esetekre a kártalanítás általános szabályaihoz képest bizonyos körben – értelemszerűen – eltérő rendelkezések megállapítására volt szükség, így a jogalkotó egyértelművé tette, hogy utóbbi esetkörben az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdődik.

 

Az Alkotmánybíróság – korábbi joggyakorlatára hivatkozva – megállapította, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszakadásra vonatkozó szabály csak a szabályozás hatályba lépését, vagyis 2017. január 1.-jét követően bekövetkezett megszakadási körülményekre vonatkozik. Magától értetődő, hogy a kérelemmel érintett időszakban még nem is létező jogintézmény vonatkozásában előírt kötelezettség (igényérvényesítési határidő) betartása fogalmilag kizárt a jogintézmény hatálybalépését megelőzően. Amennyiben tehát az eljáró bíróság a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával dönt a kérelmező számára hátrányosan a kártalanítási igényről, abban az esetben ezzel a jogértelmezéssel megsérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

 

A konkrét ügyben ez azt jelenti, hogy a bíróságok – a 2017. január 1.-jén hatályba lépett rendelkezések alapul vételével - nem állapíthatták volna meg, hogy az indítványozó vonatkozásában 2013. augusztus 11-én megszűntek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények. Az Alaptörvénynek megfelelő jogértelmezés alapján ezen körülmények csak a szabadulásakor, vagyis 2017. március 17-én szűntek meg, következésképpen kártalanítás iránti kérelmét határidőben adta be, mivel az EJEB-hez címzett kérelem benyújtásakor még nem hogy nem múlt el hat hónap a jogsértés megszűnésétől, hanem a jogsértés még akkor is fennállt. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy az első- és másodfokon eljárt bíróságok megsértették a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát, ezért a határozataikat megsemmisítette.

 
 
III/1217/2019. AB határozat
 

A fogvatartottak számára a büntetés-végrehajtási és az azon kívüli jogviszonyok tekintetében egyaránt nyitva áll a bírói út igénybevételének lehetősége a személyiségi jogsértésen alapuló igényeik érvényesítése érdekében.

 

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési eljárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) 10.§ (1) bekezdése értelmében az elítélt és az egyéb jogcímen fogvatartott büntetés-végrehajtási ügyben vagy a fogvatartással összefüggésben kérelmet terjeszthet elő és a kérelemről hozott döntéssel szemben panaszt nyújthat be, továbbá e törvény szerinti egyéb jogorvoslati jog illeti meg. Ha e törvény a jogorvoslatot lehetővé teszi, arról az elítéltet és az egyéb jogcímen fogvatartottat a döntés meghozatalakor tájékoztatni kell. Ugyanezen § (6) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az (1) bekezdésen kívüli egyéb jogviszonyokat érintően az elítélt és az egyéb jogcímen fogvatartott az általános szabályok szerint, korlátozás nélkül – ide nem értve a fogvatartás tényéből eredő eltéréseket – érvényesítheti jogait, vagy fordulhat a bírósághoz, illetve az állami szervekhez, tehet panaszt vagy közérdekű bejelentést.

 

A jogalkotó – az EJEB elvárásainak megfelelő hatékony hazai jogorvoslat biztosítása érdekében - 2017. január 1-jei hatállyal iktatta be a Bv. tv.-be az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítás új szabályait. A törvény 143.§-a pedig általános jelleggel szabályozza az elítélt által érvényesített kárigény előterjesztését és elbírálását, anélkül, hogy a kártérítés mellett külön nevesítené a sérelemdíjat.

 

A Fővárosi Törvényszék egyik bírája az előtte folyamatban levő, személyiségi jogsértés megállapítása iránt indított peres eljárásban – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján a Bv. tv.10. § (6) bekezdés „[a]z (1) bekezdésen kívüli egyéb jogviszonyokat érintően” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az alapul fekvő ügyre vonatkozóan alkalmazási tilalom kimondását kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Álláspontja szerint ugyanis a támadott szabályozás kizárja azt, hogy az elítéltek vagy egyéb jogcímen fogvatartottak bírói úton érvényesítsék a büntetés-végrehajtási szervvel szemben az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekhez nem kapcsolódó személyiségi jogi igényüket. Erre tekintettel a Bv. tv. kifogásolt rendelkezése sérti az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdését és a XXVIII. cikk (1) bekezdését. Az indítványozó bíró ugyanis a Bv. tv. előzőekben összefoglalt szabályozását úgy értelmezte, hogy a bírói út lehetősége – a törvény által külön szabályozott, alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekre alapított jogsértéseken kívül - csupán olyan személyiségi jogsértés esetén áll fenn a fogvatartottak részére, mely nem büntetés-végrehajtási ügyből kifolyólag és nem is fogvatartással összefüggésben következett be. Az utóbbi esetekben ugyanis csak a Bv. tv. 10.§ (1) bekezdése szerinti jogorvoslatokat vehetik igénybe a fogvatartottak. Az indítványozó bíró ezen jogértelmezését azzal is alátámasztotta, hogy a Bv. tv.-nek a kártérítési eljárást szabályozó 143.§-a a kártérítés mellett nem nevesíti a sérelemdíjat, ezért a 143.§-a szerinti eljárás a személyiségi jogsértésekre nem alkalmazandó.

 

Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést nem találta megalapozottnak, mivel az a törvényi szabályozás téves értelmezésén alapul. A Bv. tv. 10. §-ának (6) bekezdés ugyanis nem zárja ki a bírósághoz fordulás lehetőségét a büntetés-végrehajtási jogviszonytól különböző egyéb jogviszonyok tekintetében sem és a 143.§ által rögzített szabályok kiterjednek a személyiségi jogsértésen alapuló nem vagyoni kárigényekre is. Az Alkotmánybíróság minderre tekintettel megállapította, hogy a XXVIII. cikk (1) bekezdéséből következő bírósághoz fordulás jogának korlátozása nem merül fel, a fogvatartottak a bírói út igénybevételétől sem a büntetés-végrehajtási, sem az azon kívüli egyéb jogviszonyokban nincsenek elzárva.

 
 
3080/2019. (IV. 17.) AB határozat
 
Az Alaptörvénnyel összhangban áll egy gyermek családból való ideiglenes kiemelését kimondó bírói döntés olyan esetekben, amikor a szülő a gyermeke kötelező védőoltásainak beadatását elmulasztja, a védőoltás végrehajtását a gyermek elrejtésével akadályozza, a gyermek kötelező, életkorhoz kötött szűrővizsgálatokon való részvételét nem biztosítja, továbbá megtagadja az együttműködést az egészségügyi és gyermekvédelmi szervekkel.
 

Az Alkotmánybíróság szerint nem kérdőjelezhető meg, hogy a védőoltások (köztük az életkorhoz kötött védőoltások) az emberi szervezet fertőző betegsé­gekkel szembeni ellenálló képességének fokozását és a fertőző megbetegedések elterjedésének megelőzését szolgálják. Tehát egyfelől az egyént (a gyermeket) védik a fertőzéstől, másfelől a gyermeket körülvevő kisebb közösséget, valamint az egész társadalmat a járványok megjelenésétől. Az Alaptörvény XVI. cikke alapján a testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemre és gondoskodásra a gyermek mindenkivel szemben igényt tarthat. Ennek megfelelően a gyermek szülei, családja, az állam és a társadalom valamennyi tagja is köteles a gyermek jogait tiszteletben tartani, és a társadalom fennmaradásának zálogaként biztosítani számára a megfelelő fejlődéséhez szükséges feltételeket. A magánszférában a gondoskodás és a védelem joga és kötelezettsége elsősorban a szülőket illeti, az állam csak a gyermek fejlődésének súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik be, ugyanakkor bizonyos esetekben, a gyermek fejlődésének nagyfokú veszélyeztetettsége esetén köteles is beavatkoznia. Tekintettel arra, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezést – mint gyermekvédelmi intézkedést – a hatóság a gyermek védelme érdekében rendeli el, jogszerű elrendelés esetén nem korlátozza a gyermek védelemhez és gondoskodáshoz fűződő jogát. Az állam azonban ezzel az intézkedéssel a szülő XVI. cikk (2) bekezdésben foglalt, a nevelés szabad megválasztásához fűződő jogát ugyanakkor kétségkívül korlátozza, a szülő magánszférájába beavatkozik. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezés a gyermekük számára a szükséges védőoltások beadatását elmulasztó, azt a gyermek elrejtésével akadályozó, a gyermek kötelező szűrővizsgálatokon való részvételét nem biztosító és a gyermekvédelmi szervekkel nem együttműködő szülő nevelés szabad megválasztásához fűződő jogának szükséges és arányos korlátozását jelenti, mivel az ilyen szülői magatartás – mind a tételes jog, mind pedig az alkotmányos vizsgálat szerint - a gyermek testi értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztető körülménynek tekintendő. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutat, hogy a gyermek családból történő kiemelésének célja nem a szülők felügyeleti jogának tartós elvonása, hanem a gyermek jóllétének biztosítása. A gyermek legjobb érdeke azt kí­vánja meg, hogy lehetőség szerint vérszerinti családjában nevelkedjen. Az ideiglenes hatályú elhelyezés a szü­lők együttműködése, jogkövető magatartása esetén megszüntethető és megszüntetendő.

 

 
 
IV/1833/2017. AB határozat
 
A visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába ütközik, ha a bíróság olyan jogszabályi kötelezettség elmulasztását értékeli a fél terhére, mely kötelezettséget előíró jogszabályi rendelkezés a fél általi igényérvényesítés időpontjában még nem volt hatályban, következésképpen annak a fél nem tudott semmilyen módon eleget tenni.
 
2017. január 1-től az elítéltek és fogvatartottak szabályozott eljárás keretében igényelhetnek kártalanítást az államtól az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt. A kártalanítás iránti igény attól a naptól számított hat hónapos jogvesztő határidőn belül érvényesíthető, amelyen az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűntek. Nem tekinthető az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény megszűnésének, ha e körülmény fennállása rövid időtartamra, de legfeljebb harminc napra megszakad azért, mert az elítélt vagy az egyéb jogcímen fogvatartott elhelyezése során a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt. Azon elítéltek és fogvatartottak számára, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt, a jogalkotó egyértelművé tette, hogy az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő hat hónapos határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdőjék.
 
Az indítványozó 2014. október 29. és 2016. március 10-én tartózkodott büntetés-végrehajtási intézetben. Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme tehát a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül szűnt meg. A határidőben benyújtott kártalanítás iránti kérelme nyomán az elsőfokú bíróság a büntetés-végrehajtási itézetben töltött teljes időtartamra megállapított kártalanítást. Az ügyészség fellebbezése nyomán eljárt másodfokú bíróság a kártalanítás összegét leszállította arra való hivatkozással, hogy 2015-ben egy alkalommal harminc napot meghaladó időszakra megszakadtak a kérelmező alapvető jogait sértő elhelyezési körülmények, mert az indítványozó harminchárom napon keresztül olyan módon volt elhelyezve, hogy a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt. Ennek megfelelően a 6 hónapos jogvesztő határidő az ezt megelőző idő tekintetében a kártalanítási kérelem benyújtásának időpontjában eltelt, ezért a kártalanítás megállapítása során csak az azt követő szabadságvesztésben töltött idő vehető figyelembe.
 
Az Alkotmánybíróság - a kérelmező indítványa alapján eljárva - a másodfokú bíróság végzését megsemmisítette, mivel az a jogállamiság részét képező visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a másokdfokú bíróság olyan kötelezettség elmulasztását értékelt az indítványozó terhére, melynek az igényérvényesítés időpontjában nem tehetett eleget, mivel az azt bevezető törvényi rendelkezés még nem volt hatályban. A másodfokú bíróság jogértelmezése tehát a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával döntött az indítványozó számára hátrányosan a kártalanítási igényről és ezzel megsértette a az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.
 
 
3/2019 (III.7.) AB határozat
 
Nem ellentétes az Alaptörvénnyel a Btk. azon szabálya, mely büntetni rendeli a jogellenes bevándorlás elősegítését és támogatását, azonban az alapján nem büntethető az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen, a tényállásban tiltott céllal összefüggésben nem álló magatartás.
 
2018. július 1-től hatályos a Btk 353/A. §-a, mely büntetni rendeli "a jogellenes bevándorlás elősegítését, támogatását". Az Amnesty International Magyarország alkotmányjogi panaszt terjesztett elő az Alkotmánybíróságnál, kérve a Btk. ezen szakszának megsemmisítését. A panasz szerint a Btk. 353/A. §-a nem büntetőjogi norma, az alkotmányos büntetőjog egyik elemének sem felel meg. A diszpozíció ugyanis nem világos, nem előrelátható, nem határozott, és nem körülhatárolt. Büntetni rendel minden olyan „szervező tevékenységet”, mely menedékjogi eljárás kezdeményezését teszi lehetővé „üldöztetésnek” ki nem tett személyek számára illetve ilyen személyek számára tartózkodási jogcím szerzésére. A jogszabály a szervező tevékenységre példálózó felsorolást ad. Ez önmagában a normavilágosság és főként az alkotmányos büntetőjogi értelemben vett határozottságnak a sérelme – büntetőjogi felelősséget ugyanis zártan kell meghatározni, amire egy példálózó felsorolás per definitionem gyakorlatilag sohasem nem alkalmas. A szóban forgó rendelkezés továbbá nem felel meg a büntetőjog ultima ratio-jellegének sem. Célja csupán azoknak a megfélemlítése, akik a menekültügy területén dolgoznak, vagy csupán nem mindenben értenek egyet az ebben a körben folytatott kormányzati stigmatizációs kampánnyal. A jogszabály olyan, teljesen legális tevékenységeket fenyeget büntető­ jogi szankcióval, mint a jogi képviselet nyújtása, vagy a humanitárius szolgáltatások nyújtása Magyarországon menedéket kérőknek. A jogszabály abszurditását és alaptörvény-ellenességét az is jól mutatja, hogy a menedé­ket kérő kérelme megalapozatlanságát előre kellene tudni – hiszen, ha utóbb pl. egy ügyvéd ügyfelének kérelmét a menekültügyi hatóság elutasítja, úgy könnyen ezen büntetőjogi előírás fenyegetettségében találhatja magát. A szabály kriminalizálja áttételesen magát a menedék-kérelmet is. Egy jogállamban – de még egy mérsékelt autoriter rendszerben is – a jogi képviselet mindenkinek jár; az ebben való részvételt sem magánszemélyek sem szervezetek tekintetében büntetni nem lehet. A törvény sérti tobábbá az indítványozónak az Alaptörvény IX. cikke által is biztosított szabad véleménynyilvánítás jogát, azzal, hogy vele szemben a büntetőjogi szankció alkalmazását helyezi kilátásba, ezzel szükségtelen és aránytalan módon beavatkozik abba, hogy miképpen vehet részt a demokratikus közéleti vitákban, ún. dermesztő hatást váltva ki. Sérti továbbá a támadott rendelkezés az egyesülési jogot is, mely kiterjed az egyesülési jog alapján létrehozott szervezetek cselekvési autonómiájára is. Az egyesületek tevékenysége feletti, a szervezeti autonómiát korlátozó állami kontroll kizárólag akkor tekinthető alkotmányosnak, ha az elkerülhetetlenül szükséges valamely kiemelkedően fontos alkotmányos cél elérése érdekében, és a kontroll mértéke e cél elérésével arányos mértékű.
 
Az Alkotmánybíróság a panaszt nem találta megalapozottnak, ezért a Btk. támadott rendelkezését nem semmisítette meg. Határozatában - a témával összefüggő közjogi (alaptörvényi és EU-jogi) szabályok áttekintését és számba vételét követően megállapította, hogy a jogellenes belépés vagy a jogellenes tartózkodás elősegítése a közigazgatás rendje elleni cselekmény. Az ilyen cselekményeknek a támogatása mint szervező tevékenység általánosságban büntetendővé nyilvánítható. Kiemelte, hogy a szóban forgó tényállás által meghatározott bűncselekmény célzatos és az alapján csak abban az esetben büntethető az elkövető, ha tudata a cselekmény időpontjában átfogta, hogy olyan személy érdekében folytat szervező tevékenységet, aki nincs az ún. öt ok valamelyike miatt üldözésnek kitéve, illetve hogy az a személy, akinek a számára tartózkodási jogcím szerzése érdekében végez szervező tevé­kenységet, jogellenesen lép be Magyarországra, vagy Magyarországon jogszerűtlenül tartózkodó. Ha nem bizonyítható, hogy a terhelt ezekről a körülményekről tudomással bírt, a támadott tényállás alapján nem válik büntethetővé. Az Alkotmánybíróság nem találta úgy, hogy a tényállás megfogalmazása ne felelne meg a normavilágosság - büntetőjogi normák esetén kiemelkedő, alkotmányos jelentőséggel bíró - követelményének, a norma által hazsnált fogalmak kellően határozottak ahhoz, hogy azokat a bíróságok értelmezni és alkalmazni tuják. Nem korlátozza továbbá a Btk. 353/A. §-a a véleménynyilvánítás szabadságát sem, hiszen nem tiltja önmagában az olyan véleménynek a hangoztatását, amely a jogellenes bevándorlás vagy tartózkodás mikénti megítéléséről szól. A közbeszédben szabadon kifejthető az állásfoglalás arról a jelenségről, amit általánosságban migrációnak neveznek. Véleményt lehet nyilvánítani arról is, hogy a közbeszédben migránsoknak nevezett személyekhez hogyan kívá­natos viszonyulni. A Btk. 353/A. §-a nem önmagában ezt, hanem a szervező tevékenység körében megnyilvánuló olyan tartalmú véleménynyilvánítást tiltja, amelynek célja más személyek jogellenes magatartásra indítása. A korlátozást a jelen esetben törvény tartalmazza. A veszély vagy sérelem, amit a jelen ügyben a korlátozás elhárítani igyekszik, nem pusztán a kommunikációra vonatkozik, hanem a kommunikáció által megszólított, az elkövető által megcélzott, bátorított, kiváltani kívánt magatartásra, a személyek feltételezett reakciójára (menedékjogi eljárás megalapozatlan kezdeményezése, jogszerűtlen tartózkodásnál tartózkodási jogcím szerzésére törekvés). Bírósági joggyakorlat, vagyis konkrét bírói döntések hiányában ezért nem lehet megállapítani, hogy az új szabály alaptörvény-ellenesen korlátozná a véleménynyilvánítás szabadságát. Végül nem ellentétes a támadott szabály az egyesüléshez való joggal sem, mivel az egyesülési jognak a védelmi köre nem terjed ki az olyan tevékenység végzésére, amelyet törvény Alaptörvénybe nem ütköző módon tilt.
 
Az Alkotmánybíróság azonban szükségesnek látta alkotmányos követelmény formájában egyértelművé tenni, hogy a Btk. 353/A. § (1) bekezdése nem terjedhet ki az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen, a tényállásban tiltott céllal összefüggésben nem álló magatartásokra.
 
 
2/2019 (III.5.) AB határozat
 

A magyar joggal szemben alkalmazási elsőbbséggel rendelkező uniós jog magyarországi alkalmazásának legitimációs alapja az Alaptörvény E) cikke. - Az Alaptörvény autentikus értelmezője az Alkotmánybíróság, amelynek értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le, az Alkotmánybíróság ezen jogértelmezési monopóliumát ugyanakkor az "alkotmányos párbeszédből" eredő követelményeket tiszteletben tartva gyakorolja. - az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában foglalt „nem jogosult” fordulat azt fejezi ki, hogy azon nem magyar állampolgár eseté­ben, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve, a menedékjog nem tekinthető alapvető alanyi jognak, az ilyen személynek azonban alapjogilag védett igénye van arra, hogy kérelmét az illetékes hatóság a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól szóló, az Alaptörvény XIV. cikk (5) bekezdése szerinti sarkalatos törvény alapján elbírálja.

 

Az Európai Bizottság megítélése szerint az Alaptörvény menedékjogról szóló, a hetedik módosítás által megállapított XIV. cikke sérti a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült- vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13-i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv egyes cikkeit, ezért hivatalos felszólítást küldött a magyar kormánynak a jogsértés megszüntetésére. Az Európai Bizottság azt a kiegészítést találta az uniós joggal ellentétesnek, mely szerint „...nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve.” A kormány ezen felszólítás okán három kérdés kapcsán az Alaptörvény értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az első kérdése arra irányult, hogy az Alaptörvény R) cikk (1) bekezdéséből megállapítható-e, hogy az Alaptörvény mint Magyarország jogrendszerének alapja, egyben a legitimációs forrása minden jogforrásnak – ide értve az Európai Unió Alaptörvény E) cikke szerinti jogát. Második kérdésével arra várt választ, hogy következik-e az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdéséből, hogy az Alaptörvény Alkotmánybíróság általi értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le. Végül, a második kérdésre adott igenlő válasz esetén, az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában szereplő „nem jogosult” szófordulat autentikus értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól a menedékjogra való jogosultság vonatkozásában, az Alaptörvény hetedik módosítására figyelemmel. A kormánynak valószínűleg az volt a célja a kezdeményezésével, hogy az Alkotmánybírósággal, mint az Alaptörvény autentikus értelmezőjével olyan irányelvkonform értelmezést adasson a kifogásolt alaptörvényi rendelkezésnek, mely okafogyottá teszi az Európai Bizottság kritikáját.

 

Határozatában az Alkotmánybíróság – a kormány első kérdésére válaszul - megállapította, hogy az uniós jog magyarországi alkalmazásának alapja az Alaptörvény E) cikke. Az uniós jog rendszertani értelemben nem része az Alaptörvény T) cikke szerinti jogforrási rendszernek, hanem egy külön alkotmányos parancs teszi az uniós jogot mint kötelezően alkalmazandó jogot a magyar jogrendszer részévé. A döntés egyértelművé teszi azt is, hogy az uniós jognak alkalmazási elsőbbsége van a magyar joggal szemben. A kormány által feltett második kérdés kapcsán az Alkotmánybíróság emlékeztetett arra a korábbi megállapítására, mely szerint az uniós jog esetleges Alaptörvénybe ütközése nem lehet kihatással Magyarország EU-tagságból eredő kötelezettségeinek teljesítésére. Ebben az esetben a jogalkotónak kell megteremtenie azt a helyzetet, mely lehetővé teszi az európai uniós tagságból eredő kötelezettségeknek az Alaptörvény sérelme nélküli teljesítését. Az uniós jog autentikus értelmezése az Európai Unió Bírósága, az Alaptörvény értelmezése pedig az Alkotmánybíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik. Ha e két intézmény általi jogértelmezés valamely kérdésben az uniós jog és az Alaptörvény kollízióját eredményezi, az összeütközést az úgynevezett „alkotmányos párbeszéddel” kell feloldani, mely jogintézmény mellett az Alkotmánybíróság is elkötelezte magát. Az alkotmányos párbeszéd intézménye, melynek tulajdonképpeni célja a jogrendszerek harmóniájának és koherenciájának megteremtése az európai egység létrejötte érdekében, lényegében véve azt jelenti, hogy az autentikus jogértelmezés monopóliumával rendelkező bírói fórumok jogértelmező tevékenységük során figyelemmel vannak az általuk alkalmazandó norma tekintetében értelmezési monopóliummal rendelkező másik bírói fórum jogértelmezésére. Az autentikus értelmezés monopóliuma azonban nyilvánvalóan sem az uniós jog, sem pedig az Alkotmánybíróság vonatkozásában nem jelenti azt, hogy más jogalkalmazó szerveknek nem kellene, illetve nem lehetne eljárásuk során az uniós jogot, illetve az Alaptörvényt értelmezniük, hiszen a jogalkalmazás elképzelhetetlen jogértelmezés nélkül. Ezen jogértelmezési tevékenységük során azonban a jogalkalmazó szerveknek az uniós jog vonatkozásában az Európai Unió Bírósága, az Alaptörvény vonatkozásában pedig az Alkotmánybíróság értelmezését kell követniük. Az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdé­se alapján tehát az Alaptörvény autentikus értelmezője az Alkotmánybíróság, amelynek értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le, azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény értelmezése során ugyanakkor tekintettel van az Európai Uniós tagsággal együtt járó, valamint a Magyarországot nemzetközi szerződés alapján terhelő kötelezettségekre. Végül, a kormány harmadik kérdésére adott válaszában az Alkotmánybíróság – a koherens, rendszertani alkotmányértelmezés módszerét alkalmazva – megállapította, hogy az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában foglalt „nem jogosult” fordulat azt fejezi ki, hogy azon nem magyar állampolgár eseté­ben, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve, a menedékjog nem tekinthető alapvető alanyi jognak. Az ilyen személynek azonban alapjogilag védett igénye van arra, hogy kérelmét az illetékes hatóság a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól szóló, az Alaptörvény XIV. cikk (5) bekezdése szerinti sarkalatos törvény alapján elbírálja. Ezen alapjogilag védett igény következtében az Országgyűlés feladata, hogy a menedékjog biztosításának alapvető szabályait sarkalatos törvényben rögzítse.

 

Összességében véve megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság határozata jól felhasználható a kormány által a kötelezettségszegési eljárásban a bizottsági kritikák „kioltása” érdekében, azonban a lényegi kérdésben, nevezetesen a menedékjognak a biztonságos harmadik országból érkező nem magyar állampolgárokkal szembeni korlátozásával kapcsolatban az Alaptörvény XIV. cikkébe beiktatott rendelkezésnek olyan értelmezést adott, mely annak szövegével nem tűnik összhangban állónak.

 
 
IV/1079//2017 (2019. március 26.)
 
A közérdekű és a közérdekből nyilvános adatok megismeréséhez való jog - A közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörébe tartozó döntés meghozatalát, illetve megalapozását szolgáló adatok megismerhetősége - A kérelemmel érintett dokumentumok bíróság általi tartalmi vizsgálatának szükségessége (adatelv) - A Kúria jogegységi eljárása során beszerzett vélemények megismerhetősége
 
Az indítványozó  – miután közérdekű adatigénylésének teljesítését elutasították és az adatkezelő a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (a továbbiakban: NAIH) felhívásának sem tett eleget – azt kérte a bíróságtól, hogy kötelezze a Kúriát a 6/2013. számú PJE határozat előkészítésével kapcsolatban beszerzett véleményekkel kapcsolatban a következő adatok kiadására: „1. a véleményadásra felkért szervezetek, személyek neve; 2. a véleményt adó szervezetek, személyek neve; 3. hány és milyen kérdésekben kért véleményt az alperes; 4. a véleményt adók eredeti rögzített véleményének a  másolata; 5. a  6/2013. PJE határozat kapcsán ellen- és különvéleményt megfogalmazó bírók neve”. A felülvizsgálati kérelem nyomán eljárt Kúria úgy döntött, hogy az indítványozó csupán a véleményadásra felkért és a véleményt adó szervezetek nevét, illetve azt jogosult megtudni, hogy hány és milyen kérdésekben kért véleményt a Kúria a jogegységi határozat meghozatalát megelőzően. A véleményt adó természetes személyek neve a Kúria álláspontja szerint személyes adatnak minősül, ezért ezek az adatok az érintettek hozzájárulása nélkül nem adhatók ki. A vélemények tartalmának megismerhetőségét pedig arra való hivatkozással utsított el a Kúria, hogy amennyiben a véleményt adók személyükben támadhatóvá válnak, az befolyásolhatja közreműködési hajlandóságukat, illetve véleményük befolyásmentességét is. A külső, befolyásmentes vélemények hiánya, elmaradása pedig alkalmas lehet a Kúria tevékenységének veszélyeztetésére is. Mindezek mellett a véleményekről alappal feltételezhető, hogy azok a szerzői jog hatálya alá tartozó tudományos művek, és ebben az esetben azok nyilvánosságra hozataláról a szerző határoz, márpedig a vizsgált esetben nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy a Kúria ilyen hozzájárulást kért, illetve kapott volna. Az Alkotmánybíróság a Kúria ítéletét alaptörvény-ellenesnek minősített és ezért megsemmisítette. A véleményt adó természetes személyek adatainak kiadása kapcsán egyetértett a Kúria álláspontjával, s megerősítette, hogy az érintett hozzájárulása hiányában, illetve az adatnyilvánosságot elrendelő törvényi szabály nélkül nem lehet személyes adatokat közérdekű adatigénylés teljesítése keretében megismerhetővé tenni. Alapvetően így a bíróság sem mérlegelheti, hogy a személyes adatok megismerhetővé tétele arányos korlátozásnak minősülne-e az  információszabadság biztosítása érdekében. A vélemények megismerhetősége korlátozásának a Kúria által kifejtett indokait azonban az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek találta. Az alaptörvény-ellenesség oka, hogy a Kúria - pusztán az általánosság szintjén maradó megfontolások alapján - úgy utasította el a vélemények megismerésére vonatkozó kérelmet, hogy nem végezte el a kérelem tárgyául szolgáló konkrét dokumentumok érdemi, tartalmi vizsgálatát annak megállapítása érdekében, hogy atok kérelmező általi megismerése valóban veszélyeztetné-e a Kúria törvényes működési rendjét vagy feladat- és hatáskörének illetéktelen külső befolyástól mentes ellátását. Döntésében az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a tartalmi vizsgálat hiánya – az, hogy az igényelt dokumentumokat tartalmukra tekintet nélkül, egészében véve helyezték nyilvánosság-korlátozás alá – jelen esetben egyúttal az adatelv sérelmét is jelenti. Ítéletével a Kúria az igényelt dokumentumokat tartalmukra tekintet nélkül, egészében véve helyezte nyilvánosság-korlátozás alá. A feltétlenül szükségesnél tágabb alapjog-korlátozásra lehetőséget adó bírói döntés pedig alaptörvény-ellenes. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az Alkotmánybíróság ezen döntéséből nem következik az ügyben érintett dokumentumok mgismerhetővé tételének kötelezettsége, a Kúriának ugyanakkor a megismételt eljárásban a dokumentumok érdemi, tartalmi vizsgálata alapján kell döntést hoznia a dokumentumok kiadására vonatkozó kérelemről. Döntése során figyelemmel kell lennie az adatelvre (az iratelv helyett) és nyilvánosság-korlátozást eredményező döntés meghozatala esetében az iratok tartalmi vizsgálatának a szükségességére.
 
IV/1554//2017 (2019. február 4.)
 
A véleménynyilvánítás szabadsága - Politikai vélemény köztéri emlékmű állagsérelem nélküli elcsúfítása általi kifejezése - Az alapjogi védettség szempontjai - A cselekmény általi közlés nyilvánosság számára értelmezhetőségének követelménye.
 
Az indítványozók - a jelenlegi kormány általuk túlságosan oroszbarátnak vélt politikája elleni tiltakozásként - narancssárga festéket tartalmazó luftballonokkal dobálták meg a Szabadság téri szovjet - úgynevezett "felszabadítási" - emlékművet. A festéknyomok az emlékműről vízzel nyom nélkül eltávolíthatók voltak. Az indítványozók szabálysértési felelősségét az ügyükben eljárt bíróságok megállapították és pénzbüntetést szabtak ki velük szemben. Az eljárás során nem fogadták el az indítványozók arra irányuló védekezését, hogy mivel a cselekménnyel politikai véleményüknek adtak kifejezést, magatartásuk a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartozik, s ezáltal nem lehet veszélyes a társadalomra. Az Alkotmánybíróság az indítványozók által előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasította. Határozatában kifejtette: egy emlékmű megcsúfítása, például könnyen eltávolítható festékkel történő leöntése adott esetben egyaránt minősülhet a véleménynyilvánítás jogának hatálya alá eső szimbolikus szólásnak és a véleménynyilvánítás jogával fedett cselekmények körén kívül eső vandalizmusnak is. Annak, hogy a magatartásra a véleménynyilvánítás szabadságának hatálya kiterjedjen, azon túl, hogy a cselekvő a véleménye kifejezésének szándékából cselekedjen, az is szükséges feltételét képezi, hogy a közlés választott formája objektív módon is alkalmasnak tekinthető eszköze, közvetítője legyen a cselekvő véleménye, gondolatai közlésének. A vizsgált cselekménynek tehát konkrétan is alkalmasnak kell lennie arra, hogy objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a nyilvánosság előtt értelmezhető közlés legyen. Annak megítélése során, hogy ezen feltétel teljesül-e, vagyis a cselekmény az objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a nyilvánosság előtt értelmezhető közlés-e, az elkövetés körülményeit, így mindenek előtt annak helyszínét, időpontját, aktuális eseményekhez való kötődését, illetve a véleménynyilvánítás és az érintett emlékmű összefüggésének közvetlenségét kell figyelembe venni. Az Alkotmánybíróság döntése meghozatala során nem vizsgálta, hogy az indítvány által érintett cselekmény megfelelt-e a nyilvánosság általi értelmezhetőség követelményének, csupán elfogadta és az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményekkel összhangban állónak minősíte ttea másodfokú bíróságnak azt a jogértelmezését, mely szerint egy szobor festékkel való leöntésének esetén csak bizonyos feltételekkel alkalmazhatóak a véleményszabadság szempontjai. Az alkotmányjogi panaszt ezen okból kifolyólag utasította el.
 
Dr. Juhász Imre alkotmánybíró különvéleményében a következőket írta:"...amennyiben egy cselekmény szabálysértést vagy bűncselekményt valósít meg, akkor a bíróság – ennek megállapítása mellett – már nem mérlegelheti, hogy az elkövető e magatartása a véleménynyilvánítás védett körébe tartozik-e avagy sem." Ez az álláspont hibás: a bíróságnak elsőként nem azt kell ugyanis vizsgálnia, hogy az adott cselekmény szabálysértést vagy bűncselekményt valósít-e meg, legfeljebb azt vizsgálhatja meg elsőként, hogy tényállásszerű-e, Ezt követi a társadalomra veszélyesség vizsgálata, s ennek keretében kell választ adnia arra a kérdésre, hogy az elkövető magatartása a véleménynyilvánítás védett körébe tartozik-e avagy sem. Ha igen, a cselekmény - tényállásszerűsége ellenére - nem lehet veszélyes a társadalomra, következésképpen nem minősülhet sem bűncselekménynek, sem pedig szabálysértésnek. Az tehát nem elképzelhető, hogy a bíróság előbb állapítja meg egy magatartásról, hogy bűncselekményt, vagy szabálysértést valósít meg, s csak utána végzi el a magatartás alapjogi vizsgálatát.
 
 
24/2018 (2018. december 28.)
 

Tisztességes eljáráshoz fűződő jog - A perbe vitt jogok és kötelezettségek bíróság általi tényleges elbírálásának kötelezettsége - A kereset elutasíthatóságának kizártsága érdemben el nem bírált kereseti kérelem vagy kereseti jogalap esetén.

 

Az indíítványozó orvosi műhiba miatt indított kártérítési pert az egészségügyi szolgáltató ellen. Keresetét elsődlegesen az egészségügyi szolgáltatótól elvárható (fokozott) gondosság elmulasztására, másodlagosan pedig a műéti kockázatokkal kapcsolatos tájékoztatási kötelezettség megsértésére alapította. Az első- és a másodfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította az egészségügyi szolgáltató kártérítő felelősségének fennállását az elvárható gondosság elmulasztása okán. Ezen döntésükre tekintettel a másodlagos jogalapot, vagyis a tájékoztatási kötelezettség elmulasztását az első- és másodfokon eljárt bíróságok érdemben nem vizsgálták. Az alperes egészségügyi szolgáltató felülvizsgálati kérelme alapján eljáró Kúria a másodfokú közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és az indítványozó keresetét elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy a perben beszerzett  igazságügyi orvosszakértői vélemény mind önmagával, mind az egyéb peradatokkal nyilvánvaló ellentmondásban állt, helyességéhez nyomatékos kétség fér, ezért azt az ítéleti döntés alapjául elfogadni nem lehetett volna. Az indítványozó csatlakozó felülvizsgálati kérelmének azon eleméről, mely az egészségügyi tájékoztatás megfelelő voltának hiányára alapult, a Kúria megállapította, hogy annak eshetőlegesen előterjesztett volta miatt arról a jogerős ítélet nem döntött. A Kúria megítélése szerint az a körülmény, hogy az elsődleges kereset alaptalan, nem eredményezi azt, hogy a felülvizsgálati eljárásban az eshetőlegesen megfogalmazott másodlagos kereset érdemben vizsgálható lenne, az ugyanis jogerős érdemi döntés hiányában felülvizsgálat tárgyává már nem tehető.  Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Kúria ítélete sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető jogot, ezért azt megsemmisítette. A tisztességes eljáráshoz fűződő jog ugyanis magában foglalja a bírósági eljárással szemben támasztott azon követelményt is. hogy a bíróság érdemben bírálja el a felek által perbe vitt jogokat és kötelezettségeket, s a jogvitában - a keresetet kimerítve - véglegesen és érdemben döntsön. Ennek folytán nem utasítható el a kereset, ha az annak alapjául felhozott jogalapok között van a bíróság által érdemben el nem bírált is. Bár a jelen ügyben a Kúria - ezzel kapcsolatos jogerős érdemi határozat hiányában - érdemben valóban nem bírálhatta volna el az indítványozó által a keresete alátámasztásául felhozott másodlagos jogalap alaposságát, arra azonban meglett volna a lehetősége, hogy ezen másodlagos jogalap vizsgálatára utasítsa az elsőfokú bíróságot. A tisztességes eljáráshoz fűződő jogból eredő követelményeknek ilyen tartalmú döntés felelt volna meg. Azzal azonban, hogy a Kúria felülvizsgálati ítéletében a jogerős közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte, az  elsőfokú közbenső ítéletet megváltoztatta és a  keresetet elutasította, az indítványozó keresetét akként utasította el jogerősen, hogy az eshetőleges kereseti kérelmének egyik elemét egyetlen bírói fórum sem bírálta el érdemben. Ez az eljárás pedig sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő jogot.

 

(Megjegyzem, hogy a Kúria döntésének az Alkotmánybíróság határozatában foglalt okból fennálló, teljesen nyilvánvaló Alaptörvény-ellenessége mellett komoly aggályok vethetők fel abban a tekintetben is, hogy jogszerű volt-e az elsődleges jogalap elutasítása a szakértői bizonyítás eredményének hiányosságai okán. Álláspontom szerint ebben a tekintetben is az az eljárás felelt volna meg a tisztességes eljárás követelményének, ha a Kúria a kereset elutasítása helyett, a szakértői vélemény ellentmondásainak és hiányosságainak feltárása mellett, azok kiküszöbölése érdekében új eljárásra utasítja az elsőfokú bíróságot. Elképzelhető ugyanis, hogy nem a bizonyító felperes, hanem a bíróságok értékelték tévesen aggálytalannak és ellentmondásmentesnek a szakértői véleményt, s ebben az esetben a Kúria az eljárt bíróságok tévedéséért a felperest "büntette" azzal, hogy úgy nyilvánította alaptalannak az elsődleges jogalapot, hogy még lehetőséget sem adott az annak alátámásztására hivatott szakvélemény hibáinak kiküszöbölésére.)

 
 
IV/1175/2016 (2018. december 4.)
 
Pótmagánvádlóként való fellépés lehetősége - Hamis vád minősített esetének sértettje - A vádindítvány elutasítása a sértetti minőség hiánya okán - A bírósághoz fordulás jogának sérelme 
 
Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az első- és a másodfokú bíróság határozatát, melyekkel ezen bíróságok az indítványozó vádindítványát elutasítva megszüntették az általa kezdeményezett büntetőeljárást. A bíróságok ezen határozataikat arra alapították, hogy a hamis vád passzív alanya nem jogosult magánvádlóként fellépni, mivel a hamis vád az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény, ezért a hamisan megvádolt személy sérelme csak áttételes lehet. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó vádindítványa alapján eljárt bíróságok ezen jogértelmezése nem volt összhangban a tisztességes eljáráshoz fűződő alapjog egyik részjogosítványából, nevezetesen a bírósághoz fordulás jogából eredő alkotmányos követelményekkel. Az Alkotmánybíróság kiemelte: a sértetti minőségnek, az egyéb feltételek teljesülésének és a kizáró körülményeknek a vizsgálata az egyedi ügyekben eljáró bíróságok feladata. Ennek következtében az egyedi ügyekben eljáró bíróságok feladata annak a vizsgálata, hogy a pótmagánvádlói fellépés általános feltételei a hamis vád egyes eseteiben fennállnak-e, a pótmagánvádlói vádindítvány előterjesztésére az érintett jogosult-e. A pótmagánvádlói fellépés vizsgálatát érintően a bíróság eljárása abban az esetben áll összhangban az Alaptörvénnyel, ha a bírósághoz fordulás jogát ténylegesen is biztosítja valamennyi olyan sértettnek, akik számára a jogalkotó azt gyakorolhatóvá tette. A konkrét ügyben az eljáró bíróságok nem hagyhatták volna figyelmen kívül azt a körülményt, hogy az indítványozó a büntetőeljárás lefolytatását a hamis vád Btk. 268. § (2) bekezdése szerinti minősített esete alapján kezdeményezte. A bűncselekmény alapesetéhez képest a (2) bekezdés szerinti minősített eset törvényi tényállásának az eleme az is, hogy a hamis vád alapján az érintett ellen megindul a büntetőeljárás. A hamis vád ezen esetében tehát sor kerül a hamisan megvádolt személy meggyanúsítására: a hatóság közli vele az alapos gyanút, adatait nyilvántartásba veszi és gyanúsítottként kihallgatja. Az Alkotmánybíróság szerint a sérelem közvetlensége tekintetében tehát a (2) bekezdés szerinti minősített eset bizonyosan más megítélést kíván, minta tényállás (1) bekezdése szerinti alapeset. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a hamis vád által okozott sérelem az indítványozót érintően a fentiekre figyelemmel közvetlennek minősült. Annak következtében, hogy az indítványozó sértetti minőségének a hiányát a bírósáságok a törvényi tényállás és a konkrét eset összes körülményének az érdemi vizsgálata nélkül állapították meg, az eljárási törvény olyan rendelkezéseinek az alkalmazását mulasztották el, amelyek az indítványozó számára alapvető jogot közvetítettek, a bírósághoz fordulás jogának az érvényesülését garantálták. Az alapul fekvő, kétség kívül szakjogi kérdés megítélésekor – nevezetesen, hogy az indítványozó lehet-e pótmagánvádló – a bíróságok nem voltak figyelemmel annak alapjogi aspektusára, vagyis arra, hogy a pótmagánvádlói minőség kizárásával az indítványozót nemcsak törvényes lehetőségei, hanem Alaptörvényből fakadó joga gyakorlásában is korlátozzák. Az indítványozó által kezdeményezett büntetőeljárás megszüntetése következtében ugyanis az indítványozó nem gyakorolhatta a jogalkotó által biztosított és a Be. rendelkezéseivel közvetített jogáta bírósághoz forduláshoz. A 2018. július 1-től hatályos új bünettőeljárási törvény részben megváltozott normaszövegére tekintetel az Alkotménybíróság szükségesnek tartotta kiemelni, hogy annak ellenére, hogy az új törvény a pótmagánvádlói fellépésre kizárólag a bűncselekmény által előidézett közvetlen sérelem vagy veszélyeztetés esetén ad lehetőséget, változatlanul fennálló követelmény a bíróságokkal szemben, hogy a sérelem vagy a veszélyeztetés közvetlenségének a vizsgálatát az eset konkrét körülményeire figyelemmel, mindig egyedileg végezzék el. Ilyen módon garantálható ugyanis a pótmagánvádló jogainak az Alaptörvénnyel összhangban álló érvényesítése.
 
 
V/507/2018 (2018. november 6.)
 
A rokkantsági ellátások összegének meghatározása - Az ellátás összegének csökkentése az állapotjavulásra történő hivatkozással - Az egészségi állapotnak kizárólag jogszabályi változásokból eredő "javulása" - A tulajdonhoz való jog sérelme - Az egészségi állapot tényleges javulása vizsgálatának követelménye
 
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvébe és - ennek folytán - az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdésébe ütközik az a 2012-től hatályos szabályozás, melynek alapján a rokkantsági ellátások összegének jelentős mértékű csökkentése vált lehetővé olyan állapotjavulásra történő hivatkozással, mely - az egészségi állapot tényleges javulása nélkül - kizárólag a jogi kritériumrendszer változásából eredt. Az Alkotmánybíróság ezért egyrészt felhívta a jogalkotót olyan szabályok megalkotására, melyek lehetővé teszik az ellátás összegének meghatározása során az ellátásra jogosultak élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota javulásának mértéke, illetőleg a 2012. január 1. napját megelőzően megállapított ellátás összege figyelembevételét, másrészt pedig alkotmányos követelményként rögzítette, hogy az ellátás összegének meghatározása során az állapotjavulás ténye kizárólag azon ellátásra jogosultak esetén vehető figyelembe, akiknek nem csak a jogszabályok szerinti kategóriák és értékek alapján meghatározott jogi értelemben vett állapota, hanem az élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota is kedvezően változott. 
 
(A határozathoz érdekes, figyelemre méltó különvéleményt írt Pokol Béla alkotmánybíró. Pokol szerint az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseit az Alkotmánybíróság legfeljebb csak mint "autentikusságot nélkülöző egyszerű jogászi véleményeket" vehetné figyelembe, mivel az EJEB döntéseit ténylegesen nem az arra illetékes bírói tanácsok formálják ki az Európai Emberi Jogi szerződés alapulvételével, hanem egy, az évek alatt kialakult kb. 300 fős emberjogászi apparátus a bírák függetlenségének legelemibb hiánya mellett. Pokol Béla tehát lényegében véve megkérdőjelezi az EJEB autoritását és - ennek folytán - döntéseinek autentikusságát. Ezen véleményt olvasva azért az embernek sokféle gondolata támad. Egyrészt természetesen nem lehet teljes mértékben alaptalannak tekinteni a nemzetközi bíróságok - tagállamok által delegált - tagjainak kiszolgáltatottságát a nagy képzettséggel, tudással és tapasztalattal rendelkező, kiemelkedő képességű jogászokból álló apparátussal szemben a döntések előkészítése során. Másrészt viszont a bírák apparátus általi "foglyul ejtésére" és a nemzetközi bírói fórumok autoritásának ebből fakadó vitatására alapított érvelés kiváló eszköz lehet a nemzetközi jogból (és az EU-jogból) származó kötelezettségek figyelmen kívül hagyására hajlamos, ezért a nemzetközi szervezetek jogi kontrollját kényelmetlennek érző, s ezen kontroll alól szabadulni kívánó kormányok számára. Határozott véleményem szerint a megkérdőjelezhető autoritású nemzetközi bírói fórumoknak való alávetettség még mindig sokkal kevesebb veszélyt hordoz magában, mint a nemzeti kormányok ezen kontroll alóli felszabadulása. Különösen igaz ez a végrehajtó hatalomnak - a fékek és ellensúlyok szisztematikus leépítéséből eredő - túlhatalmával és az egyenlőtlen és igazságtalan választási szisztémának köszönhetően létrejött alkotmányozó "többség" zsarnokságával karakterizálható "illiberális" rendszerek esetében...)
 
Az Alkotmánybíróság határozata itt olvasható.
 
 
3311/2018 (2018. október 16.)
 
Az ügyfél értesítésének elmulasztása az elsőfokú hatósági eljárás megindításáról - A bizonyítékok megismeréséhez fűződő jog korlátozása az elsőfokú hatósági eljárásban - A tisztességes hatósági eljáráshoz való jog sérelme
 
Az Alkotmánybíróság a Kúria ítéletét Alaptörvény-ellenesnek minősítette, s ezért megsemmisítette. Határozatában megállapította, hogy az eljárás megindításáról való döntés, valamint a bizonyítékok ügyféllel való ismertetésének elmaradása az elsőfokú hatósági eljárás során olyan eljárási szabálysértések, amelyek kihatnak az ügy érdemére. A tisztességes eljáráshoz való jog alapján az egyes eljárási garanciák olyan értéket jelentenek, amelyek megszegése vagy be nem tartása kihat az ügy érdemére, az ügy kimenetelétől függetlenül. Az elsőfokú döntéssel szembeni jogorvoslat lehetősége, illetve az ezen jogorvoslat alapján lefolytatandó másodfokú hatósági eljárás sem alkalmas ezen jogsértések következményeinek orvoslására, mivel egyészt fogalmilag kizárt az ügy megindításáról való értesítés elmaradásának korrigálása, másrészt pedig a bizonyítással kapcsolatos indítványozási és észrevételezési jog éppen azt teszi lehetővé, hogy már az elsőfokú eljárásban ütköztetni lehessen az álláspontokat. Ha ez a bizonyítékok ügyféllel való megismertetésének elmaradása miatt nem történik meg az elsőfokú eljárásban, a másodfokú eljárásban ugyan van rá lehetőség a teljes felülbírálat okán, azonban a másodfokú döntés ellen már nem lehet jogorvoslatot előterjeszteni, így a bizonyítással kapcsolatos érvelés sem kifogásolható. Az elsőfokú döntés elleni jogorvoslat pedig az alapvető eljárási jogok korlátozása miatt fogalmilag nem lehet teljes körű. Az ügyféli jogok csorbulása emellett a jogorvoslatok számának növekedésével is jár, amely a tisztességes eljáráshoz való jog immanens részét képező észszerű időn belül történő elbírálás követelménye ellen hat. 
 
Az Alkotmánybíróság határozata itt olvasható.
 

A honlapon található információk csupán tájékoztató jellegűek, nem minősülnek jogi vagy egyéb szakmai tanácsnak. A felhasználó ezen információkra alapított döntése, illetve cselekménye ennél fogva kizárólag a felhasználó felelőssége. Amennyiben tanácsra van szüksége konkrét jogi problémájával kapcsolatban, vagy a honlapon közölt információkról szeretne további tájékoztatást kapni, kérem, döntése meghozatala előtt feltétlenül lépjen kapcsolatba velem.

Regisztráljon honlapomra! 

Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - elolvashatja a "Fejezetek a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos jogi kérdések köréből" és a "Követelések határon átnyúló érvényesítésének és behajtásának jogi eszközei az Európai Unióban. 1. Polgári és kereskedelmi ügyek" című e-book-okat, csakúgy, mint a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos ügyeimben született anonimizált bírósági határozatokat és nyomon követheti az Európai Unió Bírósága előtt folyamatban lévő magyar vonatkozású ügyeket.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!

 

akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt. [Lásd Bvtv. 436. § (10) bekezdés a) pont] E különleges esetekre a kártalanítás általános szabályaihoz képest bizonyos körben – értelemszerűen – eltérő rendelkezések megállapítására volt szükség, így a jogalkotó egyértelművé tette, hogy utóbbi esetkörben az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdődik.

 


Új regisztráció






Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a https://www.magyarugyvedikamara.hu honlapon találhatók.