Ezen az oldalon nem saját ügyekben született döntések szerepelnek! 

 

Alkotmánybírósági döntések

 

 

3194/2020. (VI.11.) AB határozat

 

Az Alkotmánybíróság szerint sem a vallási közösségek kategorizálása, sem az egyes kategóriákhoz eltérő joghatások kapcsolása, sem pedig az nem ellentétes az Alaptörvénnyel, hogy a legkiterjedtebb jogosultságokkal járó bevett egyházi státusról és az ilyen egyházzal történő együttműködésről az Országgyűlés politikai döntést hoz.

 

Az indítványozó – egy egyházként működő vallási közösség – alkotmányjogi panaszában a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) több rendelkezésének megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól, mivel a szóban forgó rendelkezések – álláspontja szerint - ellentétesek az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével, a VII. cikk (1) bekezdésébe foglalt lelkiismereti és vallásszabadság jogával, a VII. cikk (3) bekezdése szerinti állam és egyház elválasztásának elvével, a VIII. cikk (2) bekezdése szerinti egyesülési joggal, valamint a XV. cikk (2) bekezdésébe foglalt diszkriminációtilalommal.

 

Beadványának indokolásaként előadta, hogy az Ehtv. eredetileg hatályos rendelkezései alapján elveszítette korábbi egyházi státusát. Bár a  6/2013. (III. 1.) AB határozat (a továbbiakban: Abh.) megsemmisítette az Ehtv. egyházak regisztrációjára vonatkozó rendelkezéseit és kötelező erővel kimondta, hogy egyházi jogállása létezik, azt be kell jegyezni, a „visszaregisztrálásra” - az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt Magyarországgal szemben folyamatban volt perben meghozott, számára kedvező ítélet ellenére - beadványa benyújtásáig nem került sor. Jóllehet az Abh. megsemmisítette a regisztrációról szóló részeket és felhívta a jogalkotót azok pótlására, a módosított szabályozás – az indítványozó nézete szerint – továbbra is alaptörvény-ellenesen tesz különbséget vallási tevékenységet végző szervezetek között, továbbá meggátolja, hogy a korábban fennálló egyházi státuszát a maga teljességében nyerje vissza. Kifogásolta az Ehtv. 9/A. §–9/G. §-aiban foglalt, az egyházi státusz elnyerésének, illetve megszűnésének szabályait is, előadva, hogy alapjogi igénye nem az egyház elnevezésének használata, mivel erre az Ehtv. minden vallási jogi személynek lehetőséget teremt, hanem működési lehetőségeiben szeretne minden releváns pontban azonos elbírálás alá esni a többi egyházzal, valamit a bevett egyházi státust és az azzal járó jogosultságokat kívánja elérni. A vallási egyesületek Ehtv. szerinti kategorizálásának alaptörvény-ellenességére tekintettel az Alaptörvény VII. cikk (1) és (3) bekezdéseibe ütközőnek minősítette, hogy a bevett egyházi státusról az Országgyűlés dönt, politikai megfontolás alapján. Szintén a vallásszabadságba ütközőnek tartotta, hogy csak hosszú idő után, vallástól független tényezők (pl. nemzetközi jelenlét) alapján lehet „feljebb jutni” az egyházi státusban. Álláspontja szerint a magasabb egyházi státus elérésének időhöz kötése – az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésébe ütköző módon – közvetett diszkriminációt valósít meg, mivel kizárja az új egyházak megjelenésének a lehetőségét. Végül az egyesülési jog sérelmét abban látta, hogy az indítványozónak egyesületi formában kell működnie, holott „ennél fokozottabb és specializáltabb” szabályozás lenne rá vonatkozóan szükséges.

 

Az Alkotmánybíróság csak részben találta érdemben elbírálhatónak az alkotmányjogi panaszt és ebben a részében azt megalapozatlannak minősítve elutasította. Ezen döntését arra alapította, hogy az Alaptörvény VII . cikk (4) bekezdése kifejezetten rögzíti egyfelől az állam és a vallási közösségek közötti együttműködés lehetőségét, másfelől pedig azt, hogy az együttműködésről az Országgyűlés dönt. Az Országgyűlés nem kényszeríthető az együttműködési megállapodás megkötésére. E rendelkezés alapján a parlamenti többség szabadon mérlegelheti, hogy mely vallási közösségekkel köt együttműködési megállapodást, azokban mely közösségi célok eléréséről állapodnak meg, és hogy az együttműködést milyen tartalommal töltik ki. Sem a vallásszabadság, sem más alapjog tartalmának értelmezése nem vezethet az Alaptörvény szövegszerű rendelkezésének felülírá­sához; egyes alapjogok értelmezése fogalmilag sem eredményezheti az Alaptörvény más rendelkezéseinek alaptörvény-ellenességét. A parlamenti döntés politikai mérlegelés eredménye, melynek – a jogalkalmazói döntéssel ellentétben – a tartalmára nem, csupán a formájára, alakiságára, időbeliségére vonatkoznak jogi normák. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság jogából okszerűen következik a vallás szabad gyakorlása, a vallási meggyőződés szabad hirdetése, illetve más, lelkiismereti meggyőződésre visszavezethető magatartás tanúsítása. Az azonban nem következik a vallásszabadság egyéni alapjogából, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében.

 

A vallási közösségek Ehtv. szerinti megkülönböztetése továbbá nem tekinthető önkényesnek, mivel az döntően két szemponton alapul: egyrészt azon, hogy az adott közösség mióta létezik, másrészt pedig azon, hogy hány tagja van. Ezek a szempontok az egyéni vallásszabadság szempontjából mellékesek, de az nem állítható, hogy ezek a szempontok önkényesek lennének annak megállapítására, hogy a vallási közösség mennyire meghonosodott, milyen szerepet tölt be a társadalomban. A társadalomban betöltött szerep pedig észszerű indoka lehet a csoportképzésnek. Ezen túlmenően megállapítható, hogy a regisztráció feltételei általánosak, azokat jogszabály rögzíti, a döntés pedig a bíróság feladata.

 

 

Mindezekből az Alkotmánybíróság arra következtetett, hogy sem a vallási közösségek kategorizálása, sem a különböző kategóriákhoz eltérő joghatások kapcsolása, sem pedig az nem sérti az Alaptörvény VII cikk (1) és (3) bekezdését és nem valósít meg alaptörvény-ellenes hátrányos megkülönböztetést sem, hogy a bevett egyházi státusról és az együttműködésről az Országgyűlés határoz.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

III/1231/2020. AB határozat

 

Alaptörvény-ellenes a büntetőeljárási törvény azon rendelkezése, mely a másodfokú bíróság kasszációs jogköre gyakorlásának lehetőségét az ítélet fellebbezéssel érintett részére vonatkozó korlátozott felülbírálat esetén a feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező, úgynevezett abszolút eljárási szabálysértésekre korlátozza.

 

A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben az elsőfokú bíróság bűnösnek mondta ki a vádlottat és büntetést szabott ki vele szemben. Az ügy kétirányú, kizárólag a büntetés mértékét sérelmező fellebbezések alapján került az indítványozó (másodokú) bíróság elé. Ezen bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének felülvizsgálata során több, az ügy érdemére kiható, az ítéletre lényeges hatással járó eljárási szabálysértést észlelt. Mivel azonban a fellebbezések kizárólag a kiszabott büntetéseket érintették, az indítványozó bíróság úgy ítélte meg, hogy a büntetőeljárásról szóló 2017. évi CX. törvénynek (Be.) a korlátozott felülvizsgálatra vonatkozó 590.§ (3) bekezdése, valamint az 590.§ (5) bekezdésének a) pontja akadályát képezi annak, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét – az általa feltárt lényeges eljárási szabálysértések miatt – hatályon kívül helyezhesse. Ezen rendelkezések ugyanis csak abban az esetben engedik meg az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését a kizárólag a kiszabott büntetésekre korlátozódó fellebbezések esetén, ha úgynevezett abszolút eljárási szabálysértés történt, vagyis amely szabálysértések esetén a hatályon kívül helyezés kötelező. Márpedig, az indítványozó bíróság álláspontja szerint az általa észlelt eljárási szabálysértés – bár súlyos és az ügy érdemére kiható volt -, de nem tartozik az abszolút eljárási szabálysértések körébe, következésképpen a Be. előzőekben említett rendelkezései – a fellebbezések tartalmára tekintettel - megakadályozzák abban, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel nem érintett részeit is felülvizsgálhassa és ennek eredményeként az ítéletet hatályon kívül helyezhesse. Ez pedig – az indítványozó bíróság megítélése szerint – ellentétes az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt, tisztességes eljáráshoz való joggal. Ezen alkotmányos jelentőségű jog érvényesülésének minimumát ugyanis az eljárási szabályok maradéktalan betartása jelenti, amit a jogalkotónak olyan rendelkezésekkel kell garantálnia, amelyek lehetővé teszik a jogalkalmazói hibák kiküszöbölését. Ennek eszköze az indítványozó szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog és ahhoz igazodóan a büntetőeljárásban a felülbírálati jogkör Alaptörvénnyel összhangban álló szabályozása. Az indítványozó bíróság ezért azzal a kérelemmel fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy semmisítse meg a Be. 590.§ (5) bekezdésének a) pontjának azon részét mely a korlátozott felülbírálat esetén a hatályon kívül helyezés lehetőségét az abszolút eljárási szabálysértésekre korlátozza és mondja ki ezen szövegrész alkalmazásának tilalmát az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben.

 

Az alkotmánybíróság mindenek előtt rögzítette azt az indítványozó bíróság által is említett tényt, hogy a Be. 2021. január 1-ével úgy módosult, hogy részben lehetővé vált a felülvizsgálat kiterjesztése az alapügyben, mindazonáltal az indítványozó által a konkrét esetben feltárt és az indítványban előadott egyéb eljárási szabálysértések orvoslásának a lehetőségét a módosítás nem teremtette meg. 

 

Eljárása során az Alkotmánybíróság az indítványra tekintettel azt vizsgálta, hogy a jogalkotó azon megoldása, amelynek értelmében a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztését a másodfokú bíróságnak megengedi az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések kapcsán, de nem engedi meg a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések esetében, összhangban áll-e a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelményekkel. Ezen vizsgálat eredményeképpen megállapította, hogy a szabályozás támadott eleme korlátozza a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelmények érvényesülését, mivel az elsőfokú ítélet törvénysértő rendelkezései orvoslásának lehetőségeit leszűkíti az eljárási szabálysértések meghatározott körére, nevezetesen az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértésekre, kizárva ezen lehetőségből a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértéseket. Ezen eljárási hibák orvoslására utóbb, az eljárás későbbi szakaszában pedig nincs lehetőség.

 

Ezt követően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jognak a felülbírálat kiterjesztésének korlátozásával történő megsértése nem igazolható az ésszerű időn belüli eljáráshoz való joggal, mert e két jog nem is kerül ellentétbe egymással. A fellebbező és fellebbezésének irányát és terjedelmének meghatározásakor nagyfokú szabadsággal rendelkező terhelt – emberi méltóságból eredő – önrendelkezési joga érvényesülése szempontjából pedig bár valóban szükségesnek tekinthető a tisztességes eljáráshoz fűződő jog szóban forgó korlátozása, ám ezen korlátozás nem tekinthető arányosnak. Ennek az az oka, hogy a Be. kifogásolt rendelkezése értelmében a másodfokú bíróság nem csupán egyes kisebb súlyú, hanem olyan súlyos eljárási szabálysértéseket sem vizsgálhat, amelyek lényeges hatással voltak az eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, illetve az intézkedés alkalmazására, ezáltal magának az ítéletnek a törvénytelenségét eredményezik. Kizárt továbbá a másodfokú bíróság eljárása akkor is, ha ezek a szabálysértések a másodfokú eljárásban jellegüknél fogva nem orvosolhatók, ezért az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését és az elsőfokú eljárás megismétlését tennék szükségessé. A másodfokú bíróság mérlegelése és a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztése tehát jelentős súlyú és kiküszöbölhetetlen törvénysértések esetén is kizárt A szabályozás ennél fogva a tisztességes tárgyaláshoz való jog lényeges tartalmát korlátozza. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés, a Be. 590. § (5) bekezdés a) pontjának „a 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése alapján" szövegrésze azáltal, hogy nem teszi lehetővé a felülbírálat hivatalból történő kiterjesztését valamennyi olyan eljárási szabálysértés esetén, amelyek az ítélet jelentős súlyú és másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját eredményezhetik, a tisztességes tárgyaláshoz való jog aránytalan korlátozását valósítja meg.

 

Úgy ítélte meg ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy a Be. támadott rendelkezése és a tisztességes tárgyaláshoz való jog összhangja a kifogásolt jogszabályhely megsemmisítése nélkül, az Alkotmánybíróság rendelkezésére álló egyéb jogkövetkezmény alkalmazásával – nevezetesen mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításával és a jogalkotó ennek kiküszöbölésére történő felhívásával - is orvosolható. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította: az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a Be. 590. § (5) bekezdésében nem az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményeknek megfelelően szabályozta az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében a felülbírálat kiterjesztésének a lehetőségét. Ezért az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2022. január hó 31. napjáig tegyen eleget, a törvényhely alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt pedig elutasította. 

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

A kérdés csak az, hogy ezen "egyéb jogkövetkezményekkel" mit fog tudni kezdeni az indítványozó bíróság, akinek a hatályos jog alapján kell eljárnia és döntenie az alapügyben.

 

 

3193/2020. (VI.11.) AB határozat

 

A „vallásszabadság jogából” nem következik, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. Az együttműködésre vonatkozó döntés politikai természetű. Az állam világnézeti semlegességének elvéből pusztán az következik, hogy az állam a különböző vallási meggyőződések között azok természetfelettire irányuló tartalma alapján nem tehet különbséget, ugyanakkor az olyan jogintézmények tekintetében, ahol az állam és egy vallási közösség között együttműködés jön létre, a vallási közösség világi joghoz és az alkotmányos értékrendhez való viszonyulását figyelembe veszi. Bár a hitélet anyagi támogatása a vallásszabadság anyagi garanciája, arra mégsem lehet alkotmányos igényt formálni a vallásszabadság egyéni alapjogára hivatkozással.

 

Az indítványozók a 2018. évi CXXXII. törvénnyel módosított, a  lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló, 2019. április 15. óta hatályos 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) több, általuk diszkriminatívnak és ezért alaptörvény-ellenesnek tartott rendelkezésével szemben éltek panasszal. Az alkotmányjogi panasszal támadott rendelkezések különböző egyházi kategóriákat hoznak létre a vallási közösségeken belül, és azokhoz önkényesen eltérő jogokkal és lehetőségekkel járó jogállást kapcsolnak. Ezek között a „sajátos jogosultságokkal” rendelkező bevett egyház a legkedvezőbb kategória – többek között azért, mert velük határozatlan idejű támogatást lehet kötni és a magánszemélyek befizetett jövedelemadójának felajánlott része (1%-os felajánlás) után járó állami kiegészítésre is csak a bejegyzett egyházak és a bevett egyházak jogosultak – még sincs objektív, észszerű feltételrendszere annak, hogy mely vallási közösségeket lehet, illetve kell ebbe a körbe sorolni, azaz bevett egyházként elismerni. A bevett egyházként történő elismerésről az Országgyűlés dönt, vagyis politikai döntés születik. Az indítványozók szerint ez a megkülönböztetés ellentétes az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdésében rögzített diszkrimináció-mentesség elvével, és sérti a VII. cikkében rögzített lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint a VIII. cikk (2) bekezdése szerinti szervezkedési szabadságot.

 

Ugyancsak Az Alaptörvény lelkiismereti és vallásszabadságot rögzítő VII. cikkének sérelmét látták az indítványozók az Ehtv. azon rendelkezéseiben melyek ehetővé teszik, hogy az állam a vallási közösségek hitéletét is támogassa. Álláspontjuk szerint ugyanis az állam csak a vallási közösségek társadalmi szerepvállalásához járulhat hozzá anyagi eszközökkel, de a hitélet támogatására alkotmányosan nincs lehetősége. Ráadásul az egyházak hitéletének állami támogatása nem transzparens; aminek következtében az állam önkényesen mérlegelhet, hogy mely egyházak hitéletét támogatja, és milyen mértékben. Ez megkérdőjelezi az állami támogatás pártatlanságát és az állam semlegességét. Ugyancsak alaptörvény-ellenesnek minősítették az indítványozók a törvény által az iskolai hittanoktatás lehetősége vonatkozásában megvalósított megkülönböztetést.

 

Az indítványozók – az Alaptörvény előzőekben említett rendelkezéseire hivatkozva - támadták továbbá az Ehtv. azon rendelkezéseit is, melyek az egyházi jogi személyek jogviszonyának egyes elemeit igazítja a közalkalmazottakéhoz, s melyek a börtön-, kórházi és tábori lelkészi szolgálatot lehetővé teszik egyházi jogi személyek számára. Mivel e területeken a missziós tevékenység nem biztosított valamennyi vallási közösség számára, sérül a vallás békés terjesztésének Alaptörvényben rögzített szabadsága.

 

Kifogásolták továbbá, hogy céljai elérése érdekében (másodlagos célból) csak az egyházi jogi személy jogosult gazdasági tevékenységet folytatni.

 

Az indítványozók szerint az Ehtv. azon rendelkezése, melynek értelmében a bíróságnak kell döntést hoznia arról, hogy egy közösség vallási tevékenységet folytat-e, sérti az állam és az egyház különvált működésének elvét, hiszen a bíróságnak végső soron arról kell döntenie, hogy mi tekinthető transzcendensnek, ami így az Alaptörvény VII. cikkében rögzített lelkiismereti és vallásszabadságot sértő helyzetet hoz létre.

 

Végül az indítványozók kérték az Ehtv. 33/A. §-ának megsemmisítését amiatt, hogy az Ehtv. módosítása – az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) döntéseivel ellentétesen – nem állította vissza az egyházak jogállását.

 

Az Alkotmánybíróság az indítványnak a vallási közösségek kategorizálásának, az egyházi személy fogalma meghatározásának, az iskolai hittanoktatásra vonatkozó szabályozásnak, illetve a másodlagos gazdasági tevékenység folytatása lehetőségének támadásával kapcsolatos részét – érdemi indokolás hiányában - érdemi elbírálásra alkalmatlannak minősített, ezért ebben a részében az indítványt visszautasította. Ugyancsak visszautasította az Alkotmánybíróság az indítványt abban a részében, mely a bírósági hatáskört támadta a vallási tevékenység folytatásának megállapítása tekintetében, valamint abban a részében is, mely az Ehtv. 33/A. §-ának megsemmisítését kérte amiatt, hogy az Ehtv. módosítása – az Alkotmánybíróság és az  EJEB döntéseivel ellentétesen – nem állította vissza az egyházak jogállását.

 

Befogadott részében pedig az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt nem találta meglapozottnak, ezért azt elutasította.

 

A bevett egyházként történő elismeréssel kapcsolatos döntési jogkör Országgyűlésre telepítésével kapcsolatos kifogást az Alkotmánybíróság azon okból kifolyólag nem találta megalapozottnak, hogy ezen hatáskör magából, az Alaptörvényből fakad. Márpedig, sem a tisztességes eljáráshoz való jog, sem a vallásszabadság tartalmának értelmezése nem vezethet az Alaptörvény szövegszerű rendelkezésének felülírásához; egyes alapjogok értelmezése fogalmilag sem eredményezheti az Alaptörvény más rendelkezéseinek alaptörvény-ellenességét. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság egy korábbi döntésében, nevezetesen a 36/2017. (XII. 29.) AB határozatban még mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg amiatt, hogy az Országgyűlés nem alkotta meg az egyházak elismerésére irányadó döntési határidő elmulasztása esetére alkalmazandó eljárás szabályait. A jelen ügyben azonban azért találta mégis elutasítandónak az indítvány ezen részét, mert az – meglátása szerint – nem az Országgyűlés eljárásának szabályait, hanem magát, az országgyűlési hatáskört támadta. Az Alkotmánybíróság határozatában mindazonáltal nem tért ki arra, hogy a korábbi határozatában megállapított, mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet az Országgyűlés időközben megszüntette-e...

 

Határozatában az Alkotmánybíróság kiemelte: a „vallásszabadság jogából” nem következik, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. A közösségi célok meghatározásában – az  Alaptörvény keretei között – az államnak viszonylag szabad mozgástere van; általában véve nem köteles valamely egyház, vallási közösség által kitűzött célok megvalósításában közreműködni, ha a tevékenységgel összefüggésben egyébként nem vállal állami feladatot. Abból, hogy az Alaptörvény VII. cikk (4) bekezdése az együttműködésről szóló döntést az Országgyűlésre bízta, természetszerűleg következik, hogy a döntés politikai (azaz értékválasztáson alapuló), továbbá az is, hogy az Országgyűlést nem kényszeríthető az együttműködési megállapodás megkötésére. E rendelkezés alapján a parlamenti többség szabadon mérlegelheti, hogy mely vallási közösségekkel köt együttműködési megállapodást, azokban mely közösségi célok eléréséről állapodnak meg, és hogy az együttműködést milyen tartalommal töltik ki. Az állam világnézeti semlegességének elvéből pusztán az következik, hogy az állam a különböző vallási meggyőződések között azok természetfelettire irányuló tartalma alapján nem tehet különbséget, ugyanakkor az olyan jogintézmények tekintetében, ahol az állam és egy vallási közösség között együttműködés jön létre, a vallási közösség világi joghoz és az alkotmányos értékrendhez való viszonyulását figyelembe veszi. Az Ehtv. ezeket a kereteket – az Alkotmánybíróság szerint – nem lépi túl.

 

Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a hitéleti tevékenység állami támogatása, bár kapcsolódik a vallásszabadság gyakorlásához, nem olyan jogosultság, ami az  Alaptörvény VII. cikk (1)  bekezdéséből kényszerítően következne. A  hitéleti tevékenység támogatására nem lehet alkotmányos igényt formálni a vallásszabadság egyéni alapjogára hivatkozással. Amennyiben az állam – a vallási közösség létszámára, társadalmi megjelenésére tekintettel – hitéleti támogatást biztosít, akkor az épp az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdésének az érvényesülését szolgálja; az ilyen támogatás a vallásszabadság anyagi garanciája.

 

Az indítványt azon részében, mely a magánszemélyek befizetett jövedelemadójának felajánlott része (1%-os felajánlás) után járó állami kiegészítésre való jogosultságot a bejegyzett (és a bevett) egyházakra korlátozó szabályozást támadta, szintén azon okból kifolyólag találta megalapozatlannak, hogy a vallásszabadság alapvető joga nem jelent állami támogatáshoz való jogot. Nem tekinthető tehát a vallási közösségek közti önkényes különbségtételnek, hogy az Ehtv. ezt csak a bejegyzett egyháznak biztosítja.

 

Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában elvi éllel emelte ki, hogy különbséget kell tenni a vallásszabadság egyenlősége és a vallási közösségek eltérő jogosultságai között. Míg az előbbi evidencia, addig nem alkotmányos elvárás, hogy minden vallási közösség ténylegesen azonos jogosultságokkal rendelkezzen, sem az, hogy minden bevett egyházzal ténylegesen ugyanolyan mértékben működjön együtt az állam. A vallási közösségek közötti, az egyéneket csak közvetetten érintő különbségtétel akkor alkotmányos, ha az tárgyilagos mérlegelésen alapul és észszerű. Az államnak a vallási közösségek támogatása terén széles mérlegelési joga van, követelmény ugyanakkor, hogy a  vallási közösség ne kerüljön sem más vallási közösségekhez, sem pedig velük összehasonlítható helyzetben lévő más szervezetekhez képest indokolatlanul hátrányos helyzetbe.

 

Végül az alkotmánybíróság nem találta Alaptörvénybe ütközőnek a különböző vallási közösségek által foglalkoztatott személyek eltérő munkajogi kezelésére, sem pedig a tábori lelkészi szolgálat ellátásának feltételeire vonatkozó rendelkezéseket sem. Az előbbi kérdés kapcsán kiemelte, hogy nem állapítható meg a csoportképzés nyilvánvalóan önkényes jellege; mivel a regisztráció feltételei általánosak, azokat jogszabály rögzíti, a döntés pedig a bíróság feladata, a tábori lelkészi szolgálat ellátásának lehetőségére vonatkozó szabályozás kapcsán pedig a társadalmi szerepvállalásra és a létszámra tekintettel nem állapítható meg a különbségtétel önkényes jellege.


Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

3195/2020. (VI.11.) AB határozat

 

Valamely megkülönböztetés alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó, egymással összehasonlítható jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. - A pedagógusoknak a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultsága nem tehető függővé attól, hogy munkájukat községben vagy városban végezték-e.

 

A pedagógusok előmeneteli rendszeréről és a közalkalmazottak jog- állásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény köznevelési intézményekben történő végrehajtásáról szóló 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: „Rendelet1”) 2015. szeptember 8-ig hatályos 16. § (8) bekezdése a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékot a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések jegyzékéről szóló 240/2006. (XI. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: „Rendelet2”) mellékletében szereplő községekben köznevelési intézményben munkát végző pedagógusok részére biztosította. A módosítást követően a „község” szó helyére a „település” szó került.

 

Az indítványozók munkaügyi perben kérték a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlék utólagos megfizetését. Esetükben részben a Rendelet azon időbeli változatát kellett alkalmazni, mely a pótlék kifizetését csak „községben” végzett munkáért tette lehetővé. Az elsőfokú bíróság a „község” elnevezésnek nem tulajdonított perdöntő jelentőséget, mert annak helyét – a támadott rendelkezés módosítását követően – a „település” szó vette át. Osztotta a törvényszék hasonló tárgyú ügyben kifejtett azon álláspontját, mely szerint a pótlék célját tekintve nincs elfogadható indoka annak, hogy ilyen körülmények között községben vagy városban dolgozók között különbségtételre kerüljön sor, ezért a kérelemmel érintett teljes időszakra megítélte a pótlékot az indítványozók számára. Az alperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolása szerint a Rendelet2. melléklete a társadalmi, gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel rendelkező városokat és községeket tüntette fel, abban pedig a felperes munkavégzésének helye is szerepelt. A törvényszék álláspontja szerint nem vitatható, hogy a Rendelet1. 16. § (8) bekezdése a „község” kifejezést használja, azonban az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a pótlék célját tekintve nincs elfogadható indoka annak, hogy az ilyen körülmények között községben vagy városban dolgozók között különbségtételre kerüljön sor. Az alperes felülvizsgálati kérelme nyomán eljárt Kúria ezzel szemben úgy ítélte meg, hogy mivel a Rrendelet1. 16. § (8) bekezdésének 2015. szeptember 8-áig hatályos szövege kizárólag a Rendelet2. mellékletében szereplő községek esetében tette lehetővé a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlék megfizetését, az indítványozóknak az ezt megelőző időszakra előterjesztetett keresete megalapozatlan volt.

 

Az indítványozók ezt követően fordultak alkotmányjogi panaszaikkal az Alkotmánybírósághoz, melyeket az Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdésére alapítottak. Ebben hangsúlyozták, hogy a Kúria a község fogalmát értelmezve kizárta azokat az alkalmazottakat, akik olyan településen végzik munkájukat, mely a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott települések között szerepel és az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel is sújtott, azonban nem község. Álláspontja szerint a támadott szabályozásra alapított kúriai ítlet önkényesen tett különbséget a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott településeken működő köznevelési intézmények alkalmazottai között aszerint, hogy feladataikat városi vagy községi intézményekben látták el, ami sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését.

 

 

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokat részben megalapozottnak találta. Határozatában emlékeztetett a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos gyakorlatára, mely szerint ezen tilalom a jogrendszer egészét átható alkotmányos alapelvként kapott értelmezést. Ez alapján valamely megkülönböztetés alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó, egymással összehasonlítható jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. Ebben az esetben tekinthető a különbségtétel önkényesnek. Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések köznevelési intézményeiben foglalkoztatottak homogén csoportján belül a pótlékra való jogosultság szempontjából a jogalkotó a település jogállása szerint úgy tett különbséget, hogy a – fenti vagylagos feltételeknek egyébként megfelelő – városi köznevelési intézményekben foglalkoztatottakat a pótlékból kizárta. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés egymással összehasonlítható helyzetben lévő köznevelési intézményekben foglalkoztatottak között a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultság tekintetében különbséget tett. Ezen különbségtételnek ugyanakkor nincsen észszerű indoka, ami jogalkotói mulasztásnak is minősíthető. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy a Rendelet1. 2015. szeptember 8-ig hatályos 16. § (8) bekezdése „szereplő községben” szövegrésze alaptörvény-ellenes volt  

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

3157/2020. (V.21.) AB határozat

 

A tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét jelenti, ha a Kúria a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretein tartalmilag nyilvánvalóan túllépve érdemben vizsgálja felül a jogerős határozatot és ezzel megváltoztatja az ügy kimenetelét, különösen, ha az ügy érdemére kiható olyan kérdésben dönt, amely a felülvizsgálati eljárást megelőző bírósági eljárás során sem volt vita tárgya. - Az alkotmányos tulajdonvédelem a meglévő tulajdonra vonatkozik, a tulajdonhoz való jog nem biztosít jogot a tulajdonszerzésre.

 

Az indítványozó elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó jognyilatkozatot tett pályázati úton értékesíteni kívánt termőföldekre. A pályázat kiírója azonban a jognyilatkozatait nem fogadta el, mivel azok – álláspontja szerint – nem feleltek meg a pályázati felhívásban előírt tartalmi és alaki követelményeknek, ezért az adásvételi szerződéseket a pályázati vevőkkel kötötte meg. Az indítványozó bírósági eljárást kezdeményezett az elővásárlási joga megsértésén alapuló szerződés hatálytalanságának megállapítása iránt, mely eljárás – a Kúria felülvizsgálati eljárásban meghozott ítéletével - az indítványozó pervesztésével végződött. A Kúria arra alapította az indítványozó keresetét elutasító döntését, hogy az általa tett elfogadó nyilatkozat alaki hibában szenved, mivel nem felel meg a teljes bizonyító erejű magánokirattal szemben támasztott törvényi feltételeknek. Ilyen előzményeket követően terjesztette elő a Kúria ítéletével szemben az indítványozó az alkotmányjogi panaszát, melyben a jogállamiság, a tulajdonhoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a diszkrimináció tilalma, a tisztességes hatósági és bírósági eljáráshoz való jog sérelmét, valamint a jogforrási hierarchia megsértését állította.

 

Az indítványozó a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogának megsértését arra alapította, hogy támadott ítéletében a Kúria túlterjeszkedett a felülvizsgálati kérelmen, mivel – a Pp. rendelkezését megsértve, vagyis törvénysértő módon - olyan kérdésben is döntött – nevezetesen az elővásárlási jog gyakorlásával kapcsolatos jognyilatkozat alaki hiányosság miatt semmisségéről -, mely kérdést a felülvizsgálati kérelem nem tartalmazott. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság mindenek előtt kiemelte, hogy önmagában valamely perbeli eljárási szabálysértés nem eredményez automatikusan alapjogsérelmet, majd pedig összefoglalta a tisztességes bírósági eljárásra vonatkozó eddigi joggyakorlatát. Hangsúlyozta, hogy az eljárási szabálysértések alaptörvény-ellenességének vizsgálatánál Alkotmánybíróság megítélése szerint döntő szempont, hogy az eljárási szabálysértés kihat-e az ügy érdemére. Kifejezetten a felülvizsgálati eljárás vonatkozásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a törvény a Kúriának csak olyan kérelmek, nyilatkozatok, észrevételek alapján engedi meghozni az döntését, amelyek vonatkozásában a  felek lehetőséget kaptak a  megismerésre és nyilatkozattételre. A felülvizsgálati eljárásban a kérelemhez kötöttség amellett, hogy a feleket megillető rendelkezési jogot juttatja kifejezésre, egyben a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog garanciája is. Súlyukat vesztik ugyanis a felülvizsgálati eljárásban a feleket megillető egyéb eljárási jogosultságok és korlátok, ha a bíróság az eljárás végén olyan kérdésben hoz döntést, amely nem volt tárgya a felülvizsgálati eljárásnak, amellyel kapcsolatban nem volt lehetőség véleményt formálni. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésébe foglalt tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét jelenti, ha a Kúria a felülvizsgálati kérelem és a  csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretein tartalmilag nyilvánvalóan túllépve érdemben vizsgálja felül a jogerős határozatot és ezzel megváltoztatja az ügy kimenetelét, különösen, ha az ügy érdemére kiható olyan kérdésben dönt, amely a felülvizsgálati eljárást megelőző bírósági eljárás során sem volt vita tárgya. A peres eljárás dokumentumainak átvizsgálását követően azonban az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Kúria támadott ítéletének alapjául szolgáló eljárásban nem ez történt, mivel már az alapeljárásban vitatott volt az, hogy az indítványozó perbeli felperesnek kellett-e, és ha igen, akkor milyen jogalapon kellett teljes bizonyító okiratba foglalt elfogadó nyilatkozatot tenni. Ebből következően nem a Kúria felülvizsgálati ítéletében találkozott elsőként azzal a jogi okfejtéssel, hogy érvénytelen volt az elfogadó nyilatkozata alaki okból, mert nem felelt meg az alkalmazandó jogszabályban foglalt teljes bizonyító erejű magánokirati formának. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ebben az összefüggésben nem állapította meg a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét.

 

Az Alkotmánybíróság az indítványt a tulajdohoz fűződő jog sérelmét állító részében sem találta megalapozottnak. Korábbi döntésére (3244/2017. (X. 10.) AB határozat) utalva kiemelte, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem a meglévő tulajdonra vonatkozik, a tulajdonhoz való jog nem biztosít jogot a tulajdonszerzésre. Az elővásárlásra jogosult azonban nem tulajdonos és alkotmányjogi szempontból a pozíciója nem erősebb mint általában a vevőé, márpedig az Alaptörvény XIII. cikkében biztosított tulajdonhoz való jog a tulajdon szerzésére irányuló vételi szándékot nem védi.

 

 

Mivel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz vizsgálata során sem a felülvizsgálati kérelem kereteinek túllépése miatt nem állapította meg a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét, sem pedig az elővásárlási joggal összefüggésben nem állapította meg a tulajdonhoz való jog sérelmét, az indítványt az érdemi vizsgálat eredményeképpen elutasította.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

7/2020. (VI.13.) AB határozat

 

Az adatigénylő jogorvoslati lehetőségei közérdekű és közérdekből nyilvános adatok megismerése iránti igény közfeladatot ellátó szervnek nem minősülő adatkezelő általi elutasítása esetén. - Az Alaptörvény 39. cikke megköveteli, hogy az adatigény minden tájékoztatásra kötelezettet illetően bíróság előtt érvényesíthető és kikényszeríthető legyen, ezért az ezt biztosító szabályozás hiánya mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet eredményez.

 

Az Alkotmánybíróság határozatának alapjául szolgáló ügyben egy gazdasági társasághoz közérdekű adatigényléssel fordult egy magánszemély egy európai uniós forrásból finanszírozott útépítési projekt részleteivel kapcsolatban. A projekt beruházója a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt., a kérelmezett pedig a vele megkötött szerződés teljesítése érdekében létesített jogviszonyt további, magántulajdonban álló cégekkel, az  építőanyagok eladóival. Ez utóbbi szerződések adataira vonatkozott az adatigénylés. Miután a kérelmezett az adatigénylés teljesítését megtagadta, a kérelmező bírósághoz fordult. Az elsőfokú bíróság a keresetet érdemben vizsgálta, az előterjesztő másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban az eljárás akadályát képezi az Infotv. 27. § (3b) bekezdése, amely szerint a tájékoztatást igénylő kérelmező csak a tájékoztatásra kötelezett felett törvényességi felügyelet gyakorlására jogosult szerv – jelen esetben a cégbíróság – eljárását kezdeményezheti. Az Infotv. 31. §-a ezzel összhangban úgy rendelkezik, hogy a közérdekű adatigény elutasítása esetében a közfeladatot ellátó szerv ellen lehet pert indítani, márpedig a kérelmezett nem közfeladatot ellátó szerv. Ebből következően a bíróságnak az Infotv. 27. § (3a) bekezdésére alapított igény érvényesítésére irányuló pert a Pp. alapján meg kellene szüntetnie. A másodfokú bíróság ezért – hivatkozva arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján eljárási norma is bírói kezdeményezés tárgya lehet – az Alkotmánybírósághoz fordult. Beadványában kifejtett jogi álláspontja szerint a közfeladatot ellátó szervnek nem minősülő adatkezelők vonatkozásában nem érvényesül a közérdekű adatok megismeréséhez való jog, mert – az elutasító döntéssel szembeni jogorvoslatnak a törvényességi felügyelet gyakorlására jogosult szerv eljárásának kezdeményezésére való korlátozása, vagyis a bírói út igénybevételének kizártsága folytán - hiányzik a hatékony és teljes bíróság előtti jogérvényesítés lehetősége.

 

Határozatának indokolásában az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az információszabadság immanens eleme a hatékony bírói jogvédelem biztosítása, amely magában foglalja azt a követelményt, hogy az alapvető jog gyakorlására visszavezethető adatigény megalapozottságáról döntő – lényegében közvetlenül egy alapjog védelmében eljáró – bírói fórum adott esetben az adatigény teljesítését is ki tudja kényszeríteni: kötelező döntésével az adatkezelőt az adat kiadására rá tudja bírni. Ennek hiányában ugyanis az Alaptörvényből levezethető és az Infotv.-ben szabályozott adatkiadási, tájékoztatási kötelezettség lex imperfecta-vá válhat, ami pedig nem összeegyeztethető az Alaptörvény VI. cikk (3) bekezdésében elismert alapjoggal és az Alaptörvény 39. cikk (2) bekezdésével sem. Az Alaptörvény ezen rendelkezéseivel tehát az a jogi szabályozás áll összhangban, amely garantálja a teljes körű - vagyis az Infotv. 27. § (3)–(3a) bekezdése alapján tájékoztatási kötelezettséggel terhelt személyekre és szervezetekre is kiterjedő - és hatékony – vagyis az adatkiadásra való kötelezés lehetőségét is tartalmazó - bírói jogvédelmet. Mivel azonban az Alaptörvényből konkrét eljárási rend, annak az egyes részletszabályai nem vezethetők le, nem zárható ki, hogy az adatigénylés és annak nem teljesítése esetében a jogérvényesítés részletszabályai a közfeladatot ellátó szervek és az Infotv. 27. § (3)–(3a) bekezdésével érintett szervezetek/személyek esetében az adatkezelés sajátosságaira tekintettel adott esetben eltérjenek egymástól . E mellett – mintegy kiegészítő lehetőségként – pedig a törvényességi felügyeletet gyakorló szerv eljárásának a kezdeményezésére is lehetőséget biztosíthat a jogalkotó. Ezen okból kifolyólag a közfeladatot ellátó szervnek nem minősülő adatkezelők információkorlátozó döntései esetén a törvényességi felügyeletet gyakorló szerv eljárásának kezdeményezésére lehetőséget adó rendelkezés nem tekinthető alaptörvény-ellenesnek. Ráadásul a támadott rendelkezése megsemmisítése önmagában véve nem vezetne a  közérdekű adatigénylési per előírásainak alkalmazhatóságára. Ezen okból kifolyólag az Alkotmánybíróság az Infotv. 27. § (3b) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére vonatkozó bírói kezdeményezést nem találta megalapozottnak, ezért azt elutasította.

 

Mivel azonban a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog védelme – összhangban az Alaptörvény 39. cikkének a közpénzek nyilvánosságára vonatkozó egyértelmű szabályával – megköveteli, hogyaz adatigény minden tájékoztatásra kötelezettet illetően bíróság előtt érvényesíthető és kikényszeríthető legyen, az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztással megvalósított alaptörvény-ellenességet idézett elő azzal, hogy az Infotv. 27. § (3a) bekezdésébe foglalt tájékoztatási kötelezettség nem teljesülése esetére nem biztosít hatékony bírói jogvédelmet az adatigénylőnek. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói kötelezettségének 2020. december 31-ig tegyen eleget. 

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

Említést érdemel, hogy az azóta a Kúria elnöki posztjára kinevezett Varga Zs. András az adatnyilvánosság korlátozását, illetve a "közpénz jelleg elvesztésének" teóriáját támogató különvéleményt csatolt a határozathoz.

 

 

3068/2020. (III.9.) AB határozat

 

Sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, ha a félnek objektíve nincs lehetősége a bizonyításra, illetve a bizonyítékok előterjesztésére. Ez a helyzet áll fenn abban az esetben, ha a bíróság indokolatlanul elutasítja a fél szakértő kirendelésére vonatkozó indítványát, vagy bár annak formálisan eleget tesz, azonban nem teszi fel a szakértőnek a fél által indítványozott kérdéseket. - A gyermek jogellenes elvitele ügyében folytatott eljárásban a bíróságoknak az összes lehetséges, a felek által felajánlott bizonyítási eszközt igénybe kell venniük annak érdekében, hogy a kiskorú gyermek kiemelten védett érdekeit nyilvánvalóan és egyértelműen megállapíthatóvá tegyék.

 

Egy magyar anyával szemben egy olasz apa gyermek jogellenes visszatartása miatt bírósági eljárást indított azért, mert az egyébként részben Spanyolországban, részben pedig Magyarországon élő szülők és házastársak közül az anya akként döntött, hogy a négy éves fiú, illetve a két éves leánygyermekével – a szülők házasságának megromlása miatt – a továbbiakban nem külföldön, hanem Magyarországon kíván élni. A bíróságok a bizonyítékokat akként értékelték, hogy a gyermekek szokásos tartózkodási helye Spanyolországban volt, az apa és az anya együttesen gyakorolták a szülői felügyeleti jogokat, az anya pedig a gyermekeket jogellenesen vitte el Spanyolországból (jelen esetben nem engedte vissza Ibizára). Erre tekintettel elrendelték a gyermekek visszavitelét a szokásos tartózkodási helyükre, Ibizára.

 

Az ezen bírósági határozatokkal szemben beterjesztett alkotmányjogi panaszát az indítványozó a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmére alapozta. Ennek alátámasztásképpen kifejtette, hogy a bíróságok eljárásjogi hibákat vétettek azáltal, hogy bár a bíróság kirendelte az igazságügyi szakértőt, az indítványozó által feltett kérdésekből egynek sem adott helyt, mint ahogyan annak az indítványának sem, hogy a bíróság vonjon be társszakértőt, illetve a felekre is kiterjedő szakértői vizsgálatot rendeljen el, s ezzel az indítványozót a bizonyítás lehetőségétől. Utalt arra is, hogy a bíróságok nem vizsgálták kellő alapossággal és körültekintéssel azt, hogy a gyermekek Spanyolországba való visszavitele a gyermekek számára milyen pszichés vagy testi következményekkel járna.

 

Az indítványra tekintettel az Alkotmánybíróságnak azt a kérdést kellett megvizsgálnia, hogy sérti-e a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot az a körülmény, hogy a bíróság a bizonyítási eljárást (vagy a bizonyítás egyik eszközét) egyoldalúan alkalmazza, és emiatt annak eredményét is egyoldalúan veszi figyelembe, akképp, hogy ezzel a kiskorú gyermekek érdekei a határozat meghozatala során figyelmen kívül maradtak. Az Alkotmánybíróság erre a kérdésre igennel felelt. Kiemelte, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményéből a bíróságoknak az a kötelezettsége fakad, hogy a gyermek érdekeit a lehető legszélesebb körben tárják fel, és ehhez a gyermek jogellenes elvitele ügyében folytatott eljárásban az összes lehetséges, a felek által felajánlott bizonyítási eszközt igénybe vegyék annak érdekében, hogy a kiskorú gyermek kiemelten védett érdekeit nyilvánvalóan és egyértelműen megállapíthatóvá tegyék. Mivel az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdése külön is rendelkezik arról, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz, a gyermekek érdekeit közvetlenül érintő eljárásokban különös hangsúlyt kell kapnia az eljárás tisztességes voltának. Az alapügyben azonban a bíróságok a szakértő kirendelési kötelezettségüknek csak formálisan tettek eleget, tartalmilag azonban nem. Ezen eljárási szabálytalanság folytán a bíróságok nem vizsgálták kellő alapossággal és körültekintéssel azt, hogy a gyermekek visszavitele a gyermekek számára milyen pszichés vagy testi következményekkel járna, járhatna. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelen ügyben alapvetően az okozta, hogy a bíróság a szakértői véleményt arra a kérdésre szűkítette, hogy milyen a gyermekek viszonyulása a korábbi spanyolországi szokásos tartózkodási helyükhöz.

 

Az Alkotmánybíróság kiemelte: a szakértő formális kirendelése nem elegendő ahhoz, hogy egy bírósági eljárásban a  tisztességes eljáráshoz való jog maradéktalanul érvényesülhessen. Ehhez az is szükséges, hogy tartalmilag is lehetősége legyen a feleknek a bizonyítékok előterjesztésére, illetve a szakértőhöz kérdések intézésére. Az olyan eljárás, mely ennek nem tesz eleget, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. Bár a bíróság a bizonyítás eredményét szabadon mérlegeli, és ez alapján hozza meg döntését, ebbe a  helyzetbe azonban csak akkor kerülhet, ha a rendelkezésre álló és felajánlott bizonyítási eszközöket nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is figyelembe veszi, és azok eredményét a határozata meghozatala során fel is használja.

 

Mivel az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a támadott ítéletek sértik a tisztességes eljáráshoz való jogot, megsemmisítette azokat.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

Említést érdemel, hogy az alapügy nemperes eljárás volt, az Alkotmánybíróság azonban nem tesz különbséget a nemperes és a peres eljárások között a tisztességes eljáráshoz fűződő jog szempontjából.

 

 

6/2020. (III.3.) AB határozat (a "lúgos orvos" ügye)

 

A jogorvoslathoz való jog keretei az eljárás ideje alatt hatályba lépő rendelkezésekkel a terheltre vonatkozóan nem szűkíthetők. Ennek folytán a Be. hatályba lépését megelőzően benyújtott fellebbezéseket és másodfellebbezéseket a régi Be. szabályai alapján kell elbírálni.

 

A 2018. július 1-jén hatályba lépett új büntetőeljárási törvény (a továbbiakban: „új Be.”) a korábban hatályban volt szabályozáshoz képest lényegesen leszűkítette a másodfellebbezést elbíráló harmadfokú bíróság felülbírálati jogkörét. Az új rendelkezések értelmében ugyanis megszűnt a harmadfokú bíróság teljes körű felülbírálati jogköre, mivel a másodfellebbezés kizárólag a másodfokú bíróság ellentétes döntését, illetve a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezését vagy részét sérelmezheti, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett. Ezen új szabályokat az új Be. a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni rendelte és kifejezetten mellőzni rendelte a korábbi jogszabály alapján még joghatályosan előterjesztett fellebbezés és másodfellebbezés elbírálását, amennyiben az új Be. szabályai alapján már nincs helye fellebbezésnek, illetve másodfellebbezésnek. Az új Be. átmeneti szabálya tehát az új Be.. másodfellebbezési feltételeihez kötötte a régi Be. alapján korábban benyújtott másodfellebbezés mint rendes jogorvoslat elbírálását.

 

Az indítványozó ellen az eljárás korábban a régi Be. alapján folyt. Mivel a másodokú bíróság olyan bűncselekmények vonatkozásában is megállapította a bűnösségét, melyek vonatkozásában az elsőfokú bíróság nem, megnyílt a másodfellebbezés lehetősége. Ennek elbírálását megelőzően azonban hatályba lépett az új Be., melyet a folyamatban lévő ügyben, vagyis a másodfellebbezés elbírálása során is alkalmazni kellett. Az új szabályok viszont kizárták a másodfokú ítélet ellentétes döntéshez nem kapcsolódó részei felülbírálatának lehetőségét, ami a terhelt számára azzal a hátrányos következménnyel járt, hogy a legsúlyosabban minősülő cselekmények – a testi sértés minősített esete és a kifosztás – vonatkozásában – a másodfellebbezés benyújtásának időpontjában hatályban volt szabályozással ellentétben – kizárttá vált a felülbírálat lehetősége. Ennek folytán a Kúria az alkotmányjogi panasszal támadott ítéletében megállapította, hogy az indítványozó terhére megállapított testi sértés bűntette és a kifosztás bűntette kapcsán nincs helye harmadfokú eljárásnak, mivel másodfokon nem született ezekkel összefüggő, az elsőfokú bíróságétól eltérő döntés.

 

Az indítványozó részben ezen okból kifolyólag nyújtotta be az ügyben meghozott ítéletek megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszát, melyet a visszaható hatály tilalma, a tisztességes eljáráshoz, független és pártatlan bíróság által lefolytatott nyilvános tárgyalás és az  észszerű határidőn belüli határozat meghozatalához való jog, az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog, valamint a  jogorvoslathoz való jog megsértésére, továbbá - ezekből következően - a személyi szabadsághoz, és az attól való megfosztásra előírt törvényes eljáráshoz való jog megsértésére alapított. Indítványozta továbbá az új Be. szóban forgó rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint ezekre vonatkozóan az alkalmazási tilalom kimondását is. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt kizárólag ez utóbbi rész tekintetében fogadta be, és azt – ezen részében – megalapozottnak találta, míg az ügyben meghozott ítéletek megsemmisítésére irányuló indítványt – a büntetőeljárás felülvizsgálatának elrendelése mellett - visszautasította.

 

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy bár a másodfokú bíróság ítéletével szemben további jogorvoslat biztosítása nem alkotmányos elvárás, amennyiben azonban a jogalkotó ezt a lehetőséget mégis biztosítja, a joghatályosan benyújtott másodfellebbezésre mint rendes jogorvoslatra kiterjed az Alaptörvény jogorvoslathoz fűződő jogot deklaráló rendelkezésének védelmi köre. Ez a jogosultság bár korlátozható a jogviták észszerű időn belüli elbírálása érdekében, de a jogorvoslati jog korlátozásának arányban kell állnia az elérendő céllal. Ennek megfelelően büntetőügyekben törvény nem foszthatja meg utóbb a bűncselekménnyel vádolt vádlottat a joghatályosan benyújtott másodfellebbezése mint rendes jogorvoslat elbírálásához fűződő jogától. Jelen esetben azonban az új Be. azon rendelkezése, mely mellőzni rendelte az új Be hatályba lépését megelőzően benyújtott és az új Be. által kizárt fellebbezések és másodfellebbezések elbírálását, ténylegesen elvonta az indítványozó régi Be. szerinti másodfellebbezési jogát, ezért a szóban forgó szabály a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság ezért – a büntetőeljárás felülvizsgálatának elrendelése mellett - részben megsemmisítette az új Be. ezen rendelkezését.

 

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az új Be. másodfellebbezésre vonatkozó szabályai az inítványban felhozott érvek alapján nem ellentétesek a jogorvoslathoz való joggal. A már joghatáyosan benyújtott másodfellebbezések elbírálása tekintetében azonban alkotmányosan nem igazolható a jogorvoslathoz való jognak a benyújtás és az elbírálás időpontja közötti elvonása, illetve szűkítése. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a  Be. 615. § (2) bekezdés c) pontja értelmezésénél és alkalmazásánál az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből és a XXVIII. cikk (7) bekezdéséből eredő alkotmányos követelmény, hogy a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezéseit vagy részeit, amely az ellentétes döntéssel összefügg, a harmadfokú eljárásban erre irányuló, 2018. július 1-je előtt benyújtott másodfellebbezés alapján korlátozás nélkül felül kell bírálni. 

 

Az Alkotmánybíróság döntésének következményeként az indítványozó másodfellebbezését a Kúriának a régi Be. szabályai szerint kell elbírálnia.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

11/2020. (VI.3.) AB határozat

 

Az Alkotmánybíróság szerint jogértelmezési kérdés múltban keletkezett jogviszonyokat is érintő, adott esetben azok kifejezetten jogellenesnek minősítését eredményező, jogalkotás útján történő eldöntése nem minősül visszaható hatályú jogalkotásnak. - Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint továbbá a Kúria nem jogosult az Európai Unió Bíróságának valamely előzetes döntéshozatali ügyben meghozott ítélete alapján a jogegység biztosítása érdekében általános hatállyal alkalmazhatatlanná nyilvánítani a hatályos magyar jog valamely rendelkezését. - A bíróság kizárólag az általa elbírálandó konkrét, uniós jogi relevanciával bíró ügyben és kizárólag az abban érintett felekre kiterjedő jogi hatállyal jogosult a magyar jogszabály alkalmazását félretéve az Európai Uniós jogi aktust alkalmazni.

 

A 2014. március 15-ig hatályban volt (régi) Ptk. a használat jogát akként szabályozta, hogy ezen joga alapján a jogosult a más tulajdonában álló dolgot a saját, valamint a vele együttélő családtagjai szükségleteit meg nem haladó mértékben használhatja, illetve hasznait szedheti és a használat jogának gyakorlását másnak nem engedheti át. Ezen szabályozás alapján jogi személyek részére létesített használati jogokat is bejegyeztek az ingatlan-nyilvántartásba. Egy később elfogadott törvény, nevezetesen a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény (Fétv.) 108.§ (1) kezedése 2014. május 1-jei hatállyal megszüntetett minden olyan termőföldön fennálló, határozatlan időre, vagy 2014. április 30. után lejáró határozott időre létesített haszonélvezeti és használati jogot, melyet nem közeli hozzátartozók között alapítottak. Az Európai Unió Bírósága azonban a Fétv. ezen szabályát ellentétesnek minősítette az uniós joggal. Ezen okból kifolyólag a Kúria az 5/2019. számú közigazgatási elvi határozatban megállapította, hogy a szóban forgó, uniós joggal ellentétes rendelkezést figyelmen kívül kell hagyni, nem lehet alkalmazni. A Kúria 11/2019. számú közigazgatási elvi határozata pedig a Fétv. 108. § alkalmazását kiterjesztette a nem európai uniós jogi érintettségű helyzetekre is. A szabályozás – Európai Unió Bírósága által megállapított - uniós joggal való ellentétét a magyar jogalkotó azáltal küszöbölte ki, hogy arra az esetre, ha a megszűnt jog visszajegyzése szükséges, azonban ezen jog alaki vagy tartalmi hiba folytán az eredeti bejegyzése időpontjában hatályos jogszabályok alapján sem kerülhetett volna bejegyzésre, az ingatlanügyi hatóság értesíti az ügyészt és az eljárását az ügyész vizsgálata és az az alapján indított per befejezéséig felfüggeszti. Ilyen esetként definiálja a törvény azt is, ha a használati jog alapítására jogi személy részére történt.

 

Az Alkotmánybíróság döntésének alapjául szolgáló ügy felperese jogi személy, melynek javára 1990-ben használati jogot jegyeztek be az ingatlan-nyilvántartásba több termőföld vonatkozásában. E jogait a járási hivatal a Fétv. 108.§ (1) bekezdése alapján törölte. Az ezen közigazgatási határozatot felülbíráló bíróság azonban a törölt jogok visszajegyzése érdekében új eljárás lefolytatására kötelezte a közigazgatási szervet. A megismételt eljárásban a járási hivatal a Fétv. rendelkezésének megfelelően megkereste az ügyészséget a Fétv. 108. §-a szerinti eljárás lefolytatása iránt, és ezzel egyidejűleg a használati jog visszajegyzésére irányuló eljárást az ügyészségi eljárás, illetve az az alapján indított esetleges per befejezéséig felfüggesztette. Felperes a járási hivatal ezen határozata ellen is bírósági eljárást kezdeményezett. Keresetében – többek között – hivatkozott az Európai Unió Bíróságának több ítéletére is és kifejtette azon véleményét, hogy a hatóság végzése az uniós jog elsődlegességének és a jogbiztonság elvébe ütközik.

 

A felperes keresete nyomán eljáró bíróságnak kétségei támadtak a Fétv. azon rendelkezésének alkotmányossága tekintetében, mely a használati jog jogi személy javára történő létesítését már a létesítésekor is törvénybe ütköző, vagyis semmis jogi aktusnak minősíti és erre az esetre ügyészi eljárás kötelező lefolytatását írja elő annak vizsgálata és eldöntése érdekében, hogy megállapítható-e a jogügylet visszaélésszerű vagy csalárd jellege. A bíróság ezért – az előtte folyó eljárás egyidejű felfüggesztésével - a Fétv. szóban forgó rendelkezésének megsemmisítését kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Beadványában Kifejtette, hogy a támadott rendelkezés megalkotásával a jogalkotó megsértette a a jogbiztonság követelményét, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, illetve a tulajdonhoz való jogot, mivel a használati jogok felperes javára történő bejegyzése időpontjában valójában nem volt kifejezett jogszabályi tiltó rendelkezés arra vonatkozóan, hogy jogi személy javára nem lehet használati jogot alapítani, s az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezni.  Beadványában maga is hivatkozott az Európai Unió Bíróságának több eseti döntésére. Kiemelte, hogy a bírói gyakorlat a régi Ptk. alapján is elfogadta a jogi személy használati joga tekintetében létesített megállapodásokat. A jogállamiság elvéből levezethető jogbiztonság követelményét és a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát súlyosan sérti az a jogalkotói megoldás, amely 29 évvel a használati jog bejegyzését követően a bejegyzést önmagában a használati jog jogosultjának személye miatt tekinti hibának, miközben a jogosult személyére vonatkozóan sem a korabeli jogszabályok, sem a jelenleg hatályos Ptk. nem tartalmaznak tiltó, korlátozó rendelkezéseket. A felperes vonatkozásában ezért a tulajdonhoz való jogának alaptörvény-ellenes korlátozása is megállapítható.

 

Az Alkotmánybíróság a bírói indítványt nem találta megalapozottnak. Az alapügy szempontjából releváns időpontokban hatályban volt, termőföldre vonatkozó jogi szabályozás elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy ezen időpontokban nem volt olyan előírás, amely lehetővé tette volna, hogy gazdasági társaságok termelési céllal termőföldre használati jogot alapítsanak. Álláspontja szerint ugyanis „Az Alaptörvény alapján nem az a kérdés, hogy volt-e tiltó szabály, hanem hogy volt-e olyan szabály, amelynek alapján törvényes volt a jogszerzés.” A támadott törvényi rendelkezés egy, a korábban hatályban volt szabályozással kapcsolatos vitatott jogértelmezési kérdést döntött el. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Fétv. vitatott rendelkezése közvetlenül nem szüntet meg jogot, hanem azt teszi lehetővé a bíróság számára, hogy az eset sajátosságaira figyelemmel, objektív bizonyítékokat alapul véve esetről esetre vizsgálatot folytasson az érintett személyek visszaélésszerű vagy csalárd magatartásának figyelembevételével. Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Fétv. 108. § (5) bekezdés a)pontja nem sérti a tulajdonhoz való jogot.

 

A visszaható hatályú jogalkotás tilalmára vonatkozó alkotmányossági kifogást pedig azzal utasította el és találta megalapozatlannak, hogy a támadott szabály nem visszaható hatályú rendelkezés, mivel igaz ugyan, hogy a múltban keletkezett jogviszonyokra vonatkozik, ugyanakkor nem nyilvánít valamely magatartást utólag jogellenessé, és a hatálybalépését megelőző időre nem állapít meg vagy tesz terhesebbé kötelezettséget. A Fétv. 108. § (5) bekezdés a) pontja a gyakorlati jogalkalmazásban előforduló jogértelmezési kérdést tisztázta jogalkotói jogértelmezéssel a jövőre nézve. A jogalkalmazó és a jogalkotó a jogegységet szolgáló értelmező tevékenysége a visszaható hatályú jogalkotás tilalmával közvetlen összefüggésben nincs. A jogalkalmazói gyakorlatból leszűrt jogalkotói (törvényhozó általi) autentikus jogértelmezés a bíróságokra és az érintett szerződő felekre általánosan kötelező. A jogértelmezés általában a jogszabály eleve adott tartalmát tárja fel, így ezzel kapcsolatban a visszaható hatály nem is értelmezhető.

 

Mindezen indokokra tekintettel az Alkotmánybíróság a Fétv. támadott rendelkezésének megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

 

Az Alkotmánybíróság végül vizsgálta és elemezte az Európai Unió Bíróságának ítélete, valamint a Kúria ennek nyomán meghozott elvi határozatai következtében kialakult jogi helyzetet. Ennek során megállapította, hogy a Kúria a haszonélvezeti és a használati jog ex lege történő törlését kimondó törvényi rendelkezésnek az uniós jog elsődlegességéből eredő alkalmazhatatlanságát az uniós jog hatálya alá nem tartalmazó, tisztán belföldi jogviszonyokra is kiterjesztette. Az Alkotmánybíróság szerint a Kúria ezzel túllépte a hatáskörét, mivel érvényes és hatályos magyar jogszabály alkalmazhatóságát, illetve alkalmazandóságát – mindenkire kiterjedő hatállyal – az Alaptörvény 24. cikk (3) bekezdés a)– c) pontjai szerint – a jogalkotó aktusán kívül – csak az Alkotmánybíróság megsemmisítő döntése szüntetheti meg, a bíróság ilyen tartalmú döntését az Alaptörvény kizárja. Az Európai Unió valamely jogi aktusának a vele kollízióban álló magyar jogszabállyal szembeni érvényesülése érdekében a bíróság az általa elbírálandó konkrét, uniós jogi relevanciával bíró ügyben és kizárólag az abban érintett felekre kiterjedő jogi hatállyal jogosult a magyar jogszabály alkalmazását félretéve az Európai Uniós jogi aktust alkalmazni, az Alaptörvény E) cikkének (1)–(3) bekezdései alapján. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Európai Unió tagállamaiban egységesen alkalmazandó konkrét jogi aktus hiányában az Európai Unió Bírósága ítéletének kiterjesztő értelmezésével hatályos törvényt nem hagyhat figyelmen kívül a bíróság. Erre sem az Európai Unió joga, sem az Alaptörvény nem hatalmazza fel. Éppen ellenkezőleg: az Alaptörvény hetedik módosítása az R) cikk (4) bekezdésében az állam minden szervének, így a bíróságoknak is kötelességévé teszi hazánk alkotmányos önazonossága védelmét. Hatályban lévő törvény alkalmazását általános hatáskörű bíróság az európai uniós jog kiterjesztő értelmezésével nem tagadhatja meg, a hazai jogot nem teheti félre. A hatályos hazai jog alkalmazásának indokolatlan mellőzése sérti az Alaptörvény B) cikkében deklarált jogállamiság elvét. A hatályos hazai jog önkényes mellőzése tehát alaptörvény-ellenes, bármilyen okból is történjék, így arra az uniós jog indokolatlan alkalmazása vagy vélt, de valójában nem létező kollízió feloldása sem ad lehetőséget.

 

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel - az indítvány elutasítása mellett - a vizsgált jogszabály, a Fétv. 108. §-a tekintetében az Alaptörvény B) cikkéből, E) cikk (2) és (3) bekezdéséből, valamint az R) cikk (1), (2) és (4) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a bíróság európai jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. 

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

IV/1385/2019. AB határozat

 

A tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jog megsértését jelenti, ha a bíróság döntésének indokolásában nem ad érdemi választ az ügyben választ kívánó lényeges kérdésekre, mint ahogy az is, ha az Alkotmánybíróságnak az ügy szempontjából releváns, figyelembe veendő határozatát döntése meghozatalakor anélkül hagyja figyelmen kívül, hogy ennek indokát adná.

 

Az Alkotmánybíróság a 3019/2017. (II. 17.) AB határozatában (a továbbiakban: „AB határozat”) alkotmányos követelményként megállapította, hogy a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseinek érvénytelen szerződéses kikötéseire tekintettel szükséges elszámolás módszertanának különös szabályairól szóló 54/2014. (XII. 10.) MNB rendelet (a továbbiakban: „MNB rendelet”) 6. § (2) bekezdése „kizárólag a fogyasztói követelés összegének a pénzügyi elszámolási folyamat során történő meghatározására vonatkozik. A rendelkezés nem érinti azonban a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvényben (DH1) rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014. évi XL. törvény (DH2) hatálya alá tartozó fogyasztói kölcsönszerződések felmondása jogszerűségének a megítélését.” Az Alkotmánybíróság ezen döntésére tekintettel a bíróság nem alapíthatja a fogyasztói kölcsönszerződés felmondásának jogszerűségét az MNB rendeletre, ebben a kérdésben a polgári jog általános szabályai szerint kell döntést hozni.

 

Az indítványozó, mint adós ellen egy pénzügyi intézmény, mint hitelező indított marasztalás iránti pert egy nemfizetés miatt felmondott deviza alapú kölcsönszerződés alapján. Az indítványozó a keresettel szemben – többek között – azzal védekezett, hogy a felmondás időpontjában nem állt fenn fizetési késedelem, mert – a tőle tisztességtelenül levont és később a DH-törvényeknek megfelelően elszámolt összegek figyelembe vételével – valójában túlfizetésben volt. Az első- és másodfokon eljárt bíróságok azonban nem fogadták el ezt a védekezést és a keresetnek megfelelően marasztalták az indítványozót. A másodokú bíróság érvelése szerint az MNB rendelet 6. § (2) bekezdése szerint azon elszámolási időszakban, amelyben az eredeti fogyasztói kölcsönszerződés alapján a fogyasztó késedelembe esett, az átszámított fogyasztói kölcsönt is késedelmesnek kell tekinteni, függetlenül az esetleges túlfizetéstől. Ezen jogszabályi rendelkezés alapján egyértelmű, hogy a részleges érvénytelenség alapján adódó túlfizetés az adós késedelmét, azaz a felmondás jogszerűségét nem érinti.

 

A jogerős ítélettel szemben benyújtott alkotmányjogi panaszában az indítványozó a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogának sérelmét állította. Arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság nem vizsgálta érdemben azon hivatkozását, mely fizetési késedelmének a felmondás időpontjában fennállt hiányára vonatkozott a tisztességtelenül levont összegek figyelembe vétele és elszámolása okán, illetve a bíróság ezen kérdés érdemi vizsgálatát olyan indokkal utasította el, mely indok nyilvánvalóan ellentétes az AB határozatban megállapított alkotmányos követelménnyel.

 

Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta, ezért a jogerős ítéletet megsemmisítette. Megállapította, hogy az ügyben választ kívánó lényeges kérdésre (t.i. az utóbb törvény által tisztességtelennek nyilvánított feltételek hatása a tőke-kamat-költség tartozás összegére) az ítéletek indokolása nem ad érdemi választ és így tulajdonképpen a hitelszerződés felmondásának a jogszerűségét sem indokolja meg érdemben. A másodfokon eljárt bíróság ezen túlmenően pedig azt sem indokolta meg, hogy az indítványozó által felhívott, az Abtv. 39. § (1) bekezdése alapján a bíróságokra is kötelező AB határozatot miért nem tartotta alkalmazhatónak, miért nem vette figyelembe döntésének meghozatalakor és ennek következtében miért alapította a döntését egy olyan jogszabályi rendelkezésre, amelynek alkalmazhatóságát az AB határozat kifejezetten a fogyasztói követelés összegének a pénzügyi elszámolási folyamat során történő meghatározására vonatkoztatta, kimondva egyúttal, hogy a DH2-törvény hatálya alá eső fogyasztói kölcsönszerződések pénzügyi intézmény általi felmondásának a jogszerűségét nem lehet-e rendelkezés alkalmazásával megítélni. A másodfokú bíróság ítélete ezen hiányosságok okán nem felel meg a bírói döntések indokolásával szemben támasztott, a tisztességes bírósági eljárás Alaptörvényben foglalt elvéből fakadó alkotmányos követelményrendszernek.

 

 

A döntésből az a következtetés vonható le, hogy amennyiben a hitelező által indított marasztalási keresettel szemben a fogyasztói kölcsönszerződés adósa arra hivatkozik, hogy a tisztességtelenül levont összegek figyelmen kívül hagyása mellett a felmondás időpontjában valójában nem állt fenn hátralékos tartozása, a bíróságnak ezt a hivatkozást érdemben vizsgálnia, az ezzel kapcsolatos döntését pedig indokolnia kell. Ezen döntését ugyanakkor nem alapíthatja kizárólag az MNB rendelet 6.§ (2) bekezdésére.

 

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

3374/2019 (XII.19.) AB határozat

 

Matolcsy György, mint az MNB elnöke tűrni köteles, hogy egy ellenzéki képviselő az Országgyűlésben azt állítsa róla, hogy családjával együtt közpénzt lopott az MNB alapítványainak létrehozásával, amelyet a lopáson kívül a saját nézeteinek erőszakos úton történő népszerűsítésére használt fel.

 

Az Alkotmánybíróság elutasította Matolcsy Györgynek, az MNB elnökének a Kúria ítéletével szemben benyújtott alkotmányjogi panaszát, mellyel a legfőbb bírói fórum hatályában fenntartotta a keresetét elutasító jogerős ítéletet egy olyan személyiségi jogi jogvitában, mely egy ellenzéki országgyűlési képviselő Országgyűlésben elhangzott felszólalása folytán indult. A sajtóban és a közbeszédben a felszólalás időpontjában széles körben vitatott történésekkel (az MNB elnökének jelentős mértékű béremelése, valamint az MNB alapítványrendelése) kapcsolatos felszólalásában az ellenzéki képviselő azt állította az MNB elnökéről, hogy családjával együtt közpénzt lopott az MNB alapítványainak létrehozásával, amelyet a lopáson kívül a saját nézeteinek erőszakos úton történő népszerűsítésére használt fel, emiatt pedig le kellene mondania. Kijelentette azt is, hogy ő nem az MNB-t, hanem konkrétan és személyesen az indítványozót, vagyis az MNB elnökét támadja.

 

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alapügyben eljárt bíróságok az Alkotmánybíróság gyakorlatának megfelelően mérlegelték az alperes véleménynyilvánítási joga és az indítványozó emberi méltósága, valamint a becsülethez és jóhírnévhez fűződő személyiségi joga közötti kollízió feloldásával összefüggő alkotmányos szempontokat és az Alkotmánybíróság által kialakított elveknek megfelelően döntöttek úgy, hogy az az indítványozó az alapügy alperesének véleménynyilvánítását tűrni volt köteles. Ennek során a bíróságok helyesen vették figyelembe, hogy az inkriminált közlés egy közszereplő által, a közéleti viták legfontosabb helyszínéül szolgáló Országgyűlésben, a közvéleményt széles körben foglalkoztató közéleti kérdés kapcsán hangzott el. A közlés továbbá információs tartalommal bírt és hozzájárult a közügyek nyilvános megvitatásához.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

I/2020 (I.2.) AB határozat

 

Alaptörvény-ellenes a Kúriának az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozata.

 

Az Alkotmánybíróság – bírói kezdeményezés alapján – a közzétételére visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a Kúriának az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozatát, melynek értemében az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntetőtörvény meghatározásakor az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési ideje közömbös; annak van jelentősége, hogy az összbüntetésbe foglalás lehetősége mikor nyílt meg. A jogegységi határozat következményeként tehát abban az esetben is (az új) Btk. elítéltre nézve kedvezőtlenebb szabályait kellett (volna) a bíróságnak alkalmaznia, ha az elítélt valamennyi bűncselekményt az úk Btk. hatályba lépését megelőzően követte el, de legalább egy alapítélet az új Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre, mivel ezzel nyílt meg az összbüntetésbe foglalás lehetősége. Határozatában az Alkotmánybíróság – korábbi döntéseire utalva – megállapította, hogy a jogegységi határozat nem felel meg a visszaható hatályú jogalkotás tilalmából eredő követelményeknek, mivel abban az esetben is a bűncselekmények elkövetésének időpontjában még nem létező törvényi rendelkezések alkalmazását írja elő az összbüntetés tekintetében, ha az elítélt számára a bűncselekmények elkövetésének idején hatályban volt szabályok alkalmazása lenne a kedvezőbb. Mivel pedig a jogegységi határozattal a Kúria tulajdonképpen egy olyan törvényi rendelkezést kísérelt meg – a Btk. 2.§ (1) bekezdésével ellentétben álló jogértelmezéssel - „életben tartani”, melyet korábban az Alkotmánybíróság – a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmának megsértése miatt – megsemmisített, a Kúria valójában jogot – ráadásul alaptörvény-ellenes jogot - alkotott, s ezzel megsértette a hatalommegosztás alapelvéből származó alkotmányos követelményeket is. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta elrendelni az alaptörvény-ellenesnek minősített jogegységi határozat alkalmazásával lefolytatott jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatát is.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

IV/699/2020 AB határozat

 

A rémhírterjesztés új elkövetési magatartását szabályozó és szankcionáló Btk-rendelkezés megfelel a normavilágosság és értelmezhetőség követelményének és nem korlátozza alaptörvény-ellenes módon - vagyis szükségtelenül és/vagy aránytalanul - a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadságát. Alkotmányos követelményként veendő ugyanakkor figyelembe, hogy a tényállás csak az olyan tény közlését fenyegeti büntetéssel, amelyről az elkövetőnek a cselekmény elkövetésekor tudnia kellett, hogy hamis vagy amelyet maga ferdített el és amely a különleges jogrend idején a védekezés akadályozására vagy meghiúsítására alkalmas.

 

Mint ismert, a Btk. 227.§-ának 2020. március 31-én hatályba lépett (2) bekezdése büntetni rendeli azt, aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa.

 

Az Alkotmánybíróság nem talált kellő következtetési alapot annak megállapítására, hogy a tényállásban szereplő egyes meghatározások eleve értelmezhetetlenek és ezért alkalmazhatatlanok lennének, s ennek folytán a rendelkezés nem felelne meg a normavilágosság követelményének. Ezen megállapítását azzal indokolta, hogy a Btk. más tényállásai is tartalmaznak az ezen tényállásban szereplőkkel azonos vagy ezekhez hasonló elemeket, az ezekhez kapcsolódó bírói gyakorlat pedig támpontot nyújthat annak megítélésénél, mi minősül a Btk. 337. § (2) bekezdésében meghatározott rémhírterjesztésnek. Az általános hatáskörű bíróság juthat arra a következtetésre, hogy a bűncselekménynek nem lehet tárgya sem a kormány különleges jogrend idején hozott egyes intézkedéseinek kritikája, sem jövőbeni eseményekre vonatkozó előrejelzés és nem lehet tárgya a különleges jogrenddel összefüggésben nyilvánosságra nem hozott adatokkal kapcsolatos találgatás sem. A bírói gyakorlatra tartozik annak meghatározása is, milyen elkövetési mód, vagyis milyen cselekmény alkalmas arra, hogy az „a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”. Sem a védekezés eredményessége, sem az akadályozás, sem a meghiúsítás nem eleve értelmezhetetlen tényállási elem. A Btk. több törvényi tényállásban megkívánja a cselekménynek valamely következmény előidézésére való alkalmasságát. Ez az alkalmasság a cselekmény objektív hatóképességét, hatásirányát jelöli.

 

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a rémhírterjesztés minden elemében szándékos bűncselekmény. Ebből adódóan az elkövetőnek, ahhoz, hogy ezen tényállás alapján büntethető legyen, tudatában kell lennie annak, hogy cselekményét különleges jogrend idején valósítja meg; hogy az általa állított tény valótlan, vagy a valós tényt jelentősen elferdítette, valamint annak is, hogy állításának közlése (objektíve) alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa. Az elkövető szándékának pedig ki kell terjednie a fentiek szerinti tudatos közlés nagy nyilvánosság előtti elkövetésére. Ha a tudattartama, illetve szándéka bármelyik elemre nem terjed ki vagy ha az állítás objektíve nem alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, a bűncselekmény a büntetőjog szabályai szerint nem valósul meg. Azt, hogy a rémhírterjesztés a leírtak szerint megvalósult-e, a hatóságnak kell bizonyítania minden tényállási elemre kiterjedően.

 

Nem korlátozza a tényállás alaptörvény-ellenes módon a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságát sem. Ezen szabadságok korlátozásának indoka a különleges jogrend idején a védekezéshez fűződő társadalmi érdek, a különleges jogrendet kiváltó ok kezelése, ennek az eredményessége, vagyis a késedelem nélküli visszatérés az alkotmányos hatalomgyakorlás normális gyakorlási rendjéhez. A Btk. új tényállása csak az abban foglalt szándékos magatartásokat rendeli büntetni és nem mást, vagyis az új tényállás hatálya nem terjedhet ki a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatásra. Ehhez a hamis állítások terjesztése általában nem tartozik hozzá, mert az csak a cáfolatával együtt járulhat hozzá a demokratikus közvélemény alakításához. A Btk. szabálya a tiltott közlést a védekezés eredményességét akadályozni vagy meghiúsítani képes (valótlan) információk körére szűkíti, mégpedig különleges jogrend idején. A tiltás tehát csak a tudottan valótlan (vagy elferdített) tényállításokra vonatkozik, kritikus véleményekre nem. Kiforrott joggyakorlat létezik arra vonatkozóan, hogy ezeket a védett vélemények körébe kell utalni, és mivel a járványügy jelenleg a legfontosabb közügyeink közé tartozik, ezért a tételes jogi normák keretei között a legszigorúbb védelmet kell az e tárgyat érintő közéleti viták számára biztosítani. A Btk. 337. § (2) bekezdése önmagában az olyan véleménynek a hangoztatását sem tiltja, amely a különleges jogrend vagy a hozott intézkedések mikénti megítéléséről szól. 

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

29/2019 (XI. 4.) AB határozat

 

A közügyek vitájában a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét jogilag megragadó tartalmát sértik. - A rágalmazás miatt indult büntetőeljárásban a valóságbizonyítás során biztosítani kell a terhelt számára minden, az állítása valóságának bizonyításához szükséges eljárási jogot és eszközt.

 

Az inítványozó a Facebook közösségi oldalon a saját fiókjához tartozó üzenőfalon a város jegyzőjének személyét és tevékenységét kritizáló bejegyzéseket tett közzé, melyekben – többek között – rasszistának, adócsalásban közreműködőnek, romákat diszkriminálónak és jogtalanságok elkövetőjének nevezte a jegyzőt. E mellett, a képviselő-testület által tartott közmeghallgatáson azt a kijelentést tette mintegy 80 ember előtt, hogy a jegyző kétszer is feljelentette őt és a rendőrségen hamis tanúvallomást tett. Ezen cselekményeiért a bíróság az indítványozót – becsületsértés és folytatólagosan elkövetett rágalmazás vétsége miatt – halmazati büntetésként jogerősen 200.000,- Ft pénzbüntetéssel sújtotta. Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A közmeghallgatáson elhangzott tényállításokkal összefüggésben a Kúria úgy foglalt állást, hogy azokkal kapcsolatban valóságbizonyításnak nincs helye, mert a konkrét helyzetben az indítványozó által tett tényállítások nyilvános megtételét sem a közérdek, sem pedig bárkinek a jogos érdeke nem indokolta. A Kúria a felülvizsgálati indítványnak a szabad véleménynyilvánításra hivatkozó érvelésére reagálva kifejtette, hogy bár a közéleti szereplőkkel szemben megfogalmazott kritika a szabad véleménynyilvánítás körébe tartozik, ez nem jelent felhatalmazást az indokolatlan, gyalázkodó, sértő kifejezések parttalan használatára. A Kúria szerint a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban foglalt elvek nem értelmezhetők úgy, hogy a közszereplők nem részesülhetnek büntetőjogi védelemben a közszereplésükkel összefüggésben nem álló (magánéleti, szakmai stb.) körben tett, a becsület csorbítására alkalmas valótlan tényállításokkal szemben.

 

Az Alkotmánybíróság a Kúria ezen végzését a 3263/2018. (VII. 20.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt szólásszabadság határainak – kiváltképp büntetőjogi korlátozásának – értelmezése során a „becsületérzés sérelménél” szigorúbb mércét határozott meg. A korábbi gyakorlaton alapuló, azt az Alaptörvény alapján továbbfejlesztő értelmezés szerint a közügyek vitájában a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét jogilag megragadó tartalmát sértik. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a közmeghallgatáson tett tényállítások vonatkozásában megállapítható a valóságbizonyítás indokoltságának alapjául szolgáló közérdek, mivel a közügyek alakítóinak személyiségét, hitelességét érintő megnyilvánulások általában a közügyek vitájának védett körébe tartoznak. A Kúria döntése nem adott számot arról, hogy a közmeghallgatáson a helyi közhatalom-gyakorlás szempontjából kiemelkedően fontos szereplőre, a jegyzőre vonatkozó tényállítás milyen szempontok mérlegelésével került ki a közügyek vitájának köréből. Ilyen irányú indokolás nélkül a véleménynyilvánítás büntetőjogi korlátozása szintén nem tekinthető megalapozottnak.

 

Ezt követően a Kúria ismételten fenntartotta hatályában az indítványozó bűnösségét megállapító jogerős ítéletet. Döntésében kifejtette, hogy a közszereplők fokozott tűrési kötelezettsége sem zárja ki a részükről bűncselekmény elkövetését állító közlések jogellenességét. A valóságbizonyítással kapcsolatban pedig úgy foglalt állást, hogy arra tartalmilag sor került az eljárás során.

 

Az ezen határozat ellen benyújtott alkotmányjogi panaszában az indítványozó előadta, hogy mivel az Abh. következménye az ügyben született valamennyi bírósági döntés megsemmisítése volt, a Kúria támadott döntésével már megsemmisített döntések hatályát tartotta fenn. Hivatkozott arra is, hogy a Kúria támadott döntése az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésébe is ütközik az Abh.-ban rögzített okok miatt. Az indítványozó véleménye szerint a Kúria megsértette az Alaptörvény XXVIII. cikkét is, mivel önkényesen, a bírói függetlenséggel visszaélve hozott olyan döntést, ami az Abh. értelmében az Alaptörvénnyel ellentétes.

 

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt alaposnak találta. Határozatában megállapította, hogy az indítványozó által a jegyzőre tett kifejezések („rasszista”, „romákat hátrányos helyzetbe hozza”) a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartoznak, mivel nem érintik a közszereplőnek minősülő érintett emberi méltóságának lényegi magját. A közmeghallgatáson tett tényállítások vonatkozásában pedig azért találta Alaptörvénnyel ellentétesnek a Kúria döntését az Alkotmánybíróság, mert az eljárás során a bíróságok nem biztosították az ahhoz szükséges eljárási lehetőségeket az indítványozó részére, hogy tényállításainak valóságát bizonyíthassa. A „bizonyítás” során a terheltnek eljárási jogosultságai vannak, az eljárási cselekményekre észrevételeket, indítványokat tehet, amelyek befolyásolhatják a végső bírósági döntést. Mindezeket nem pótolja, ha felülvizsgálati eljárás keretében (amikor új bizonyítékok felvételére nincs mód) a Kúria azt a következtetést vonja le, hogy a terhelti állítás valótlansága már megállapításra került. Az Alaptörvény IX. cikke a tényállításokat is védi. A véleménynyilvánítás szabadságának egyik garanciája, hogy a bíróságok az alapeljárás keretében is vizsgálják a terhelti állítás valóságtartalmát, és a terheltnek formalizált keretek között van lehetősége eljárási jogainak érvényesítésére. Mivel erre a támadott döntés nem biztosított lehetőséget, az az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésével ellentétes.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

3242/2019 (X. 17.) AB határozat

 

A Btk. összbüntetésre vonatkozó, a korábban hatályban volt (régi) Btk szabályainál szigorúbb szabályai kizárólag abban az esetben alkalmazhatók, ha valamennyi alapítélet a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. Ellenkező esetben a régi Btk. rendelkezései alkalmazandók.

 

Az indítványozó összbüntetésbe foglalási kérelmet terjesztett elő a Fővárosi Törvényszéknél három alapítélet vonatkozásában, melyek közül kettőt korábban már összbüntetésbe foglaltak. A Fővárosi Törvényszék az indítványozó kérelmét elutasította. Döntését a Btk. azon rendelkezésére alapította, mely szerint a korábban már összbüntetésbe foglalt büntetés nem foglalható összbüntetésbe. Jóllehet mindhárom ítélet a korábban hatályban volt Btk (a továbbiakban: rBtk) alapján született, a bíróság az összbüntetésbe foglalás iránti eljárásban azért alkalmazta mégis az új Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait, mert ez egyik ítélet a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta.

 

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó összbüntetésbe foglalás iránti kérelmét elutasító határozat alaptörvény-ellenes, ezért azt – az elsőfokú határozatra kiterjedő hatállyal – megsemmisítette. Döntésében utalt a 10/2018. (VII.18.) AB határozatra (a továbbiakban: Abh), mely – a visszaható hatályú jogalkotás tilalma folytán - megsemmisítette a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről szóló 2012. évi CCXXIII. törvény (a továbbiakban: Btká) 3.§-át. Ezen jogszabályhely a Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait rendelte alkalmazni abban az esetben, ha az alapítéletek közül legalább egy a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btká 3. §-a a hatályba lépését megelőzően keletkezett tényekhez fűzött új, a korábban hatályos szabályozáshoz képest eltérő jogkövetkezményt azáltal, hogy meghatározta az ebbe a körbe eső ítéletekben kiszabott szabadságvesztés büntetés tartamának a megállapítására irányadó szabályt, ezért az tartalmilag visszaható hatályúnak minősült. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben arra a következtetésre jutott, hogy a bíróságok döntéseiket tartalmilag a Btká – Alkotmánybíróság által megsemmisített – 3.§-a alapján hozták meg, még ha arra kifejezetten nem is hivakoztak. Ezzel együtt az eljáró bíróságok elmulasztották figyelembe venni a visszaható hatály tilalmából fakadó és az Abh.-ban kifejtett követelményeket.

 

A régi és az új Btk. összbüntetésre foglalásra vonatkozó szabályainak egybevetése alapján megállapítható, hogy az utóbbiak a szigorúbbak, mégpedig mind az összbüntetésbe foglalás feltételei, mind pedig az összbüntetés tartama tekintetében. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság azt az egyértelmű iránymutatást adta a bíróságok részére, hogy az alapítéletek jogerőre emelkedésének időpontjába hatályban volt, valamint az összbüntetésbe foglalás iránti eljárás lefolytatásának időpontjában hatályban lévő törvény közül azt kell alkalmazni az összbüntetésbe foglalás tekintetében, melynek alkalmazása az elítéltre nézve kedvezőbb eredménnyel jár. Mindebből az következik, hogy ha az összbüntetési eljárást érintően az elítéltre nézve szigorúbb anyagi jogi rendelkezések lépnek hatályba, akkor ez utóbbiak kizárólag akkor alkalmazhatók, ha az elítélt alapítéletei között nincs olyan, amelyik a szigorúbb törvényi rendelkezés hatálybalépését megelőzően emelkedett jogerőre. Másképp fogalmazva: a bíróságok az új, hátrányosabb összbüntetési szabályokat csak olyan ítéletekre alkalmazhatják, amelyek kivétel nélkül az új szabály hatályba lépését követően emelkedtek jogerőre. Az Alkotmánybíróság eljárásának alapját képező ügyben ugyanakkor kétséget kizáróan megállapítható, hogy van olyan, az összbüntetésbe foglalással érintett jogerős ítélet, mely 2013. július 1. napját megelőzően vált jogerőssé, ekként az Abh.-ból következően kifejezetten lehetséges volt a régi Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályainak alkalmazása, illetőleg amennyiben a régi Btk. vonatkozó szabályai az elítéltre nézve kedvezőbbek, akkor a régi Btk. alkalmazása nem csupán lehetőség, hanem egyenesen az Alaptörvényből fakadó kötelezettség lett volna az eljáró bíróság számára, mert ellenkező esetben a Btk. irányadó szabályainak alkalmazása a visszaható hatály tilalmába ütközik.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

3223/2019 (X. 11.) AB határozat

 

A fogyatékossági támogatás, mint nem korábbi járulékfizetési kötelezettség teljesítésén alapuló ellátás, nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatály alá.

 

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (a továbbiakban: Fot.) alapján – mozgásszervi fogyatékosként - fogyatékossági támogatásra jogosult az a 18. életévét betöltött súlyosan fogyatékos személy, akinek a mozgásrendszer károsodása, illetőleg funkciózavara miatt helyváltoztatása a külön jogszabályban meghatározott segédeszköz állandó és szükségszerű használatát igényli, vagy a külön jogszabály szerinti mozgásszervi betegsége miatt állapota segédeszközzel eredményesen nem befolyásolható és állapota tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képes vagy mások állandó segítségére szorul.

 

Az alapügy felperesének fogyatékossági támogatását a kormányhivatal jogerősen megszüntette, mert megállapította, hogy a támogatás folyósításának fenti feltételének nem felel meg. Felperes a határozattal szemben keresetet nyújtott be a a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, melyben az  alperes kormányhivatal határozatának hatályon kívül helyezését kérte. A perben kifejezetten hivatkozott az Alkotmánybíróságnak a rokkantsági és rehabilitációs ellátások tárgyában meghozott 21/2018. (XI. 14.) AB határozatára, mely szerint az igazságügyi orvosszakértőnek nem csupán a jogszabályok szerinti feltételek teljesülését kellett volna vizsgálnia, hanem azt is, hogy a felperes „élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota” is kedvezően változott-e. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság osztotta felperes érvelését, és az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte. Indítványában hivatkozott arra, hogy az Alkotmánybíróság szerint a szociális védelem már elért szintjétől való visszalépés (a korábban megállapított ellátások összegének csökkentése) csak annyiban tekinthető jogszerűnek az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke alapján, amennyiben az a tulajdonhoz való joggal összefüggésben indokolható. A bíróság érvelése szerint sem a Fot., sem pedig a a  fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Fot. Vhr.) nem írja elő a tényleges fizikai állapot változásának vizsgálatát a fogyatékossági támogatásokkal összefüggésben, ezért a támadott rendelkezések ellentétesek az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkével, ekként nemzetközi szerződésbe ütköznek, és így pedig ellentétesek az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdésének rendelkezéseivel is.

 

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a fogyatékossági támogatás – a rehabilitációs és rokkantsági ellátással szemben – nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatály alá, mivel nem korábbi járulékfizetési kötelezettség teljesítésén alapul, hanem arra mindazok jogosultak, akik a Fot. és a  Fot. Vhr. szerinti, az  állapotukra vonatkozó követelményeket teljesítik. A fogyatékossági támogatás elsődleges célja – a rehabilitációs és rokkantsági ellátással szemben – nem a kieső jövedelem miatti keresetpótlás, hanem kifejezetten a súlyosan fogyatékos állapotból eredő társadalmi hátrányok és többletköltségek kompenzálása. Mivel a fogyatékossági támogatás egyedi esetben történő megszüntetésére vonatkozó magyar szabályozás ebből következően nem vetheti fel az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmét, az Alkotmánybíróság a Fot. 23. § (1) bekezdés e) pontja, valamint a Fot. Vhr. 13. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének és nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

 

 

25/2019 (VII. 23.) AB határozat

 

A tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el akkor, ha egyértelműen megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét vagy gyermekeit saját háztartásában összesen legalább húsz éven keresztül ápolta oly módon, hogy ezen idő alatt nem rendelkezett napi 4 órát meghaladó munkaidejű munkaviszonnyal vagy más foglalkoztatási jogviszonnyal.

 

A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) 44/A. § (1) bekezdésének az Alkotmánybíróság határozatát megelőzően hatályos szövege értelmében önmagában a beteg gyermek 20 éven át otthon történő ápolása, gondozása a tartós ápolást végzők időskori támogatására való jogosultságot nem alapozta meg, a támogatás megállapításának az is elengedhetetlen feltételét képezte, hogy az igénylő az érintett időszakban ugyanazon gyermek után ápolási díjban, gyermekek otthongondozási díjában, gyermekgondozási segélyben, vagy gyermekgondozást segítő ellátásban is részesüljön.

 

Ezen törvényi szabályozás alapján a hatóságok olyan igénylők tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelmét is elutasították, akik igazolhatóan 20 évet meghaladó időtartamban ápolták, gondozták saját háztartásukban súlyosan fogyatékos gyermekeiket, ám nem teljesítették az ápolási díjban részesülésre vonatkozó feltételt. Az indítványozók álláspontja szerint az Szt. 44/A. §-a több okból kifolyólag is ellentétes az Alaptörvény XV. cikkével és XIX. cikkével.

 

Először is annak következtében mindazon személyek, akik tartós beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket legalább 20 évig igazoltan saját háztartásukban ápolták, nem azonos módon részesülhetnek a tartós ápolást végzők időskori támogatásában attól függően, hogy a gyermekük mikor született vagy halálozott el, hiszen ennek függvényében adott esetben nem tudnak eleget tenni a jogszabályban meghatározott, pénzbeli ellátás folyósítására vonatkozó igazolási kötelezettségüknek. A tartós ápolásra szoruló gyermek születésének és/vagy halálának időpontja a szabályozásból közvetlenül következő módon alapvetően befolyásolja a tartós ápolást végző szülő ellátásra való jogosultságát abban az esetben is, ha egyébként kétséget kizáróan igazolható, hogy a szülő a tartós beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekét legalább 20 évig saját háztartásában ápolta.

 

Másodszor, a folyósítás mint feltétel megjelölésével önhibájukon kívül kerülnek kirekesztésre az őket elvileg megillető ellátásból azon személyek, akik korábban ápolási díjat, illetőleg emelt összegű vagy kiemelt ápolási díjat nem igényeltek, jóllehet arra jogosultak lettek volna, miközben gyermeküket ugyanúgy saját háztartásukban, az ápolási díjra való jogosultsági feltételeknek megfelelően ápolták, gondozták, anélkül azonban, hogy ehhez igénybe vették volna az állam támogatását.

 

Harmadszor,  azáltal, hogy az Szt. 44/A. §-a szerinti tartós ápolást végzők időskori támogatására csak az a személy jogosult, aki saját gyermekét gondozta, a jogalkotó minden racionális indok nélkül kizárta a jogosultsági körből a gyámként kijelölt személyeket, valamint a nagyszülőket és egyéb rokonokat, akik a szülők elhalálozására tekintettel veszik gondozásukba a saját háztartásukba a gyermeket, jóllehet ezáltal ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint a saját gyermekét gondozó szülő.

 

Negyedszer, a szabályozás önkényesen tesz különbséget a súlyosan beteg, fogyatékos gyermekre tekintettel kapott ellátások között is, amikor az emelt összegű családi pótlékot kizárja az ellátás megállapítását lehetővé tevő korábbi ellátások közül. Azon személyek ugyanakkor, akiknek a gyermeke 1975. január 17. napját megelőzően született, egyáltalán nem részesülhettek gyermekgondozási segélyben vagy gyermekgondozást segítő ellátásban, ekként a szabályozás az 1975. január 17. napját megelőzően, illetőleg ezt követően született tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekek között is önkényes különbséget tett.

 

Ötödször, a jogszabály indokolatlan különbséget tesz az egy vagy több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeket nevelő szülők között, amikor nem teszi lehetővé, hogy több súlyosan fogyatékos gyermek ápolása esetén a jogosultsági időszakot párhuzamosan lehessen vizsgálni. A szabályozás ugyanis nem tette lehetővé, hogy a szülő több fogyatékos gyermeke után külön-külön részesüljön ápolási díjban, jóllehet arra egyébként több gyermek állapotára tekintettel jogosult lett volna.

 

Az Alkotmánybírós az indítványokat részben megalapozottnak találva megállapította, hogy az Szt. szabályozásából következően egyes esetekben az Szt. 44/A. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott ellátási formákat rögzítő jogszabályok hatályba lépésére, illetőleg a tartós ápolásra szoruló vagy súlyosan fogyatékos gyermek születési vagy halálozási időpontjára visszavezethető objektív okból lehetetlen a tartós ápolást végzők időskori támogatására való jogosultság igazolási feltételeinek teljesítése akkor, ha a jogosultság kizárólag az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellátások tényleges igénybevételével igazolható. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Alkotmánybíróság által az Szt. 44/A. § (1) bekezdése alapulvételével meghatározott homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló különbséget tett akkor, amikor az egyes, a törvényben nevesített ellátási formák igénybevételét kizárólagos bizonyítási eszközzé tette és ezáltal az ellátás igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik olyan időszakban ápolták legalább húsz éven keresztül saját háztartásukban a tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket, amikor a törvényben nevesített ellátások még nem (vagy nem elegendő ideig) léteztek.

 

Ezen túl, a tartós ápolást végzők időskori támogatása, mint új ellátási forma csak 2018. január 1. napjától került bevezetésre, ennek megfelelően az ellátás potenciális jogosultjai csupán ettől az időponttól kezdődően lehettek azzal tisztában, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatása igénybevételének feltétele, hogy amennyiben jogosulttá váltak az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellá-tások valamelyikére, úgy azt valójában kötelezően is igénybe kell venniük ahhoz, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatása részükre a későbbiekben megítélhető legyen. A jogalkotó tehát utólagosan, 2018. január 1. napjától kezdődően olyan jogkövetkezményt kapcsolt az egyes, az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellátások igénybevétele elmulasztásához, amellyel az ellátások igénybevételére jogosultak ezt megelőzően, az ellátás igénybevételének pillanatában nem számolhattak. A vizsgált szabályozás ezáltal a tartós ápolást végzők időskori támogatása igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik bármely okból nem vették igénybe a tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekük saját háztartásukban történő ápolására tekintettel jogosultságként biztosított (és nem pedig az  igénybevétel kötelezettségével terhelt) ellátásokat. ­Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Alkotmánybíróság által az Szt. 44/A. § (1) bekezdése alapulvételével meghatározott homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló különbséget tett akkor, amikor a tartós ápolást végzők időskori támogatásának elvi lehetőségéből kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik nem vettek igénybe korábban olyan ellátásokat, melyek igénybevétele számukra nem volt kötelező, és mely igénybevétel elmulasztása negatív jogkövetkezményével a korábbi ellátásra való jogosultságuk időpontjában még nem számolhattak.

 

Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy ezen különbségtételek önkényesnek tekintendők. Erre tekintettel - az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdéséből fakadó - alkotmányos követelményként előírta, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el akkor, ha az Szt. 44/A. § (1) bekezdés b) pontja szerinti ellátások igénybevétele hiányában is egyértelműen megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekére tekintettel a  44/A. § (1) bekezdés a) pontja szerinti követelményeket teljesíti, azaz saját háztartásában legalább húsz éven keresztül ápolta a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét oly módon, hogy ezen idő alatt nem rendelkezett napi 4 órát meghaladó munkaidejű munkaviszonnyal vagy más foglalkoztatási jogviszonnyal. Ezen követelmények teljesülésének vizsgálata minden esetben az egyedi ügyben eljáró hatóságok, illetőleg bíróságok feladata.

 

 

Az Alkotmánybíróság ésszerűtlen, indokolatlan, s ezért önkényes megkülönböztetésként értékelte a szabályozást azon okból kifolyólag is, mivel nem teszi lehetővé a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek ápolására fordított időtartam egybeszámítását akkor, ha ennek eredményeként a szülő legalább 20 éven keresztül ápolta saját háztartásában tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekeit, és ennek következtében legalább 20 éven át szenvedett el jövedelemkiesést. Erre tekintettel megsemmisítette a szabályozás azon előírását, mely szerint a tartós ápolást végzők időskori támogatásának feltételét képező otthoni ápolás 20 éves időtartamát ugyanazon gyermek tekintetében lehet csupán számítani. Ennek folytán a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek ápolására fordított időtartamok egybeszámíthatóvá válnak.

 

 

26/2019 (VII. 23.) AB határozat

 

A közhatalommal nem rendelkező, de a politikai életre hatással bíró személyek magánélete sem zárható ki teljes mértékben a közérdeklődésből, különösen, ha ez a nyilvánosság előtt zajlik, feltéve, hogy az erről készült tudósítás a közéleti vitához hozzájárul, és nem sérti az érintett jó hírnevét vagy becsületét. - Ha valaki a magánéletének valamely elemét önként tárja fel a médiának vagy egyéb módon önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére.

 

Az indítványra okot adó ügyben egy internetes honlap közzétett egy cikket, melyben az indítványozó – a kormánypárthoz közismerten közel álló, a kormánynak és a kormánypártnak különösen a politikai kommunikáció területén rendszeresen tanácsokat adó és állítólag kormányzati tanácsadóként is tevékenykedő személy - külföldi nyaralásáról írt, és a cikkhez az indítványozóról több kép- és videó felvételt használt fel. Az internetes sajtótermék 2015. december 8. és 2016. április 20. között több alkalommal írt az indítványozó külföldi nyaralásáról, felhasználva az arról készült képeket. Az indítványozó előadta, hogy sem a felvételek felhasználásához, sem azok közzétételéhez nem járult hozzá. Az indítványozó keresete nyomán eljárt bíróságok indítványozó keresetét elutasították, hivatkozva egyrészt arra, hogy az indítványozó a felvételek helyszínéül szolgáló szórakozóhelyre történő belépése jogosító belépőjegy megvásárlásával engedélyt adott a elvételek elkészítéséhez és reklámozás céljából történő felhasználásához, másrészt pedig indítványozó – politikai tevékenységéből adódóan – nem minősül olyan magánszemélynek, aki személyiségi jogvédelemre jogosult abban az esetben, ha magánéletével kapcsolatos információ jut a sajtó tudomására. Az indítványozó felülvizsgálati kérelme nyomán eljárt Kúria osztotta a másodfokú bíróság álláspontját, ezért a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

 

Indítványozó alkotmányjogi panaszában előadta, hogy egy fénykép média általi felhasználása általában a véleménynyilvánítás szabadságának oltalma alá tartozik, jelen esetben azonban a perben kifogásolt felvételek semmilyen „véleményt” nem közölnek, pusztán az indítványozó arcképét ábrázolják. Az indítvány szerint a képfelvételek (azok helyszíne, az azokon látható környezet) nem hordoznak olyan információt, amely a közérdekű társadalmi vita lefolytatására alkalmas lenne. Erre tekintettel a képek bemutatása nem adhat alapot az indítványozó személyiségi jogának a korlátozására. Álláspontja szerint a közszereplő képmása is csak a közszerepléssel összefüggésben használható fel az érintett hozzájárulása nélkül, s az nem szolgálhat a közszereplő konkrét megnyilvánulásaitól független gondolati tartalmak, vélemények illusztrálására. Előadta továbbá azt is, hogy soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, nem vállalt közszereplést, személyét csupán a sajtó kapta fel, ez azonban nem lehet automatikusan velejárója személyiségi jogának korlátozására.

 

Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Egyetértett a Kúriával abban, hogy jelen esetben az indítványozó magánéletével kapcsolatos információ megosztása (többszörözése) – az indítványozó személyére tekintettel – hozzájárul a közügyek vitatásához. A véleménynyilvánítás, illetve a sajtó szabadságának fokozottabb védelme ugyanis nem korlátozódik a közhatalmat gyakorló személyek tevékenységének bemutatására; a közügyek szabad megvitatásához hozzájárulhat olyan személyek magatartása is, akik egyébként közhatalmat nem gyakorolnak. A magánélet védelme szempontjából fokozott tűrési kötelezettséggel terhelt közszereplők köre szélesebb a közhatalmat gyakorló személyek és a közszereplő politikusok körénél. S bár igaz az, hogy a közszereplőket is megilleti a magán- és a családi élet védelméhez fűződő jog, amennyiben viszont a közéleti vitának épp a magánélet egy szelete (például életvitele, vagyoni helyzete) a tárgya, akkor – szorosan ebben a körben – a véleménynyilvánítás szabadságát kell előnyben részesíteni. Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy ha valaki a magánéletének valamely elemét önként tárja fel a médiának vagy egyéb módon önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére. Mivel továbbá a közlés nem volt dehonesztáló, nem tüntette fel negatív színben az indítványozót, a bíróság helyesen mérlegelte, hogy önmagában annak a ténynek a közlése és képi bemutatása, hogy az indítványozó a nyaralása során egy szórakozóhelyen járt, nem jelenti a magánélethez való jog vagy az emberi méltóság aránytalan korlátozását. Az Alkotmánybíróság a magánélet védelméhez való jog és a sajtószabadság kollíziójának kérdésében elvi éllel mutatott rá, hogy a közhatalommal nem rendelkező, de a politikai életre hatással bíró személyek magánélete sem zárható ki teljes mértékben a közérdeklődésből, különösen, ha ez a nyilvánosság előtt zajlik, feltéve, hogy az erről készült tudósítás a közéleti vitához hozzájárul, és nem sérti az érintett jó hírnevét vagy becsületét.

 

 

IV/2516/2015. AB határozat

 

Az önkormányzatok sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban nem lehet helye pótmagánvádnak.

 

Az alapul fekvő jogviszonyban az indítványozó önkormányzat egy vagyonának sérelmét megvalósító büncselekmény miatt indított büntetőeljárásban pótmagánvádlóként kívánt fellépni, azonban a bíróság azt jogerősen elutasította. Az Alkotmánybíróság döntésében kifejtette, hogy az állam a természeténél, léténél fogva rendelkezik büntető hatalommal (ezért állam). Ennél a hatalmánál fogva monopolizálta a sértettől eredő, de tőle elvont büntetőjogi igény érvényesítését. Erről csak arra az esetre vonatkozóan mondott le, amikor azt nem kívánja (magánvád) vagy nem tudja (pótmagánvád) érvényesíteni. Az államnak tehát a büntető jogviszonyokban nincs „kétféle arca”. A bűncselekményeket az állam hivatalból üldözi (officialitás elve), melyből következően az ügyészség mint vádhatóság köteles vádat emelni, ha a bűnvádi eljárás törvényes feltételei megállapíthatók (legalitás elve). Az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles eljárni. Azok az esetek, amikor a jogalkotó a sértettre bízza (visszaadja neki) annak eldöntését, hogy induljon-e eljárás, kivételes. Ennek megfelelően a jogalkotónak széles a mérlegelési szabadsága abban, hogy milyen sértetti kör számára teszi lehetővé a magánérdek érvényesítését, és az eljárás megindításához milyen perjogi feltételek meglétét tekinti szükségesnek. A közérdek képviselete az állam büntető igényének érvényesítése során tehát kizárólag a közvádló feladata. A legfőbb ügyész és az ügyészség mint közvádló az Alaptörvény szerint az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Tehát alanyi oldalon maga az Alaptörvény zárja ki, hogy más állami szervek is vádlóként léphessenek fel, függetlenül a bűncselekmény, illetve az őket ért sérelem jellegétől. Az önkormányzatok sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban tehát nem azért nem lehet helye pótmagánvádnak, mert az önkormányzati vagyon azonos lenne a Magyar Állam (mint magánjogi jogalany) vagyonával, hanem azért, mert az önkormányzat jogállása szerint az állam része, ugyanabból az állami közhatalomból részesül, mint a központi állami szervezetek, ezért büntető igénye az egységes állami büntető igény részeként csak az ügyészség által érvényesíthető.

 

 

IV/966/2019. AB határozat

 

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszakadásra vonatkozó azon szabály, mely szerint az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnésének tekintendő, ha a körülmény fennállása legalább harminc napig megszakad, csak a 2017. január 1.-jét követően bekövetkezett megszakadási körülményekre vonatkozik. - Amennyiben a bíróság a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával dönt a kérelmező számára hátrányosan a kártalanítási igényről, abban az esetben ezzel a jogértelmezéssel megsérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

 

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2017. január 1. óta tartalmazza a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó más, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütköző elhelyezési körülmények miatt igényelhető kártalanításra vonatkozó szabályokat. A kártalanítás iránti igény attól a naptól számított hat hónapon belül érvényesíthető, amelyen az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűntek. E határidő elmulasztása jogvesztő. E bekezdés alkalmazásában nem tekinthető az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény megszűnésének, ha e körülmény fennállása rövid időtartamra, de legfeljebb harminc napra megszakad azért, mert az elítélt vagy az egyéb jogcímen fogvatartott elhelyezése során a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt.

 

A törvény meghatározott esetekben lehetővé tette, hogy az érintettek a szabályozás hatályba lépését megelőző időben elszenvedett jogsérelmek miatt is előterjeszthessenek kártalanítási kérelmet. Ezen lehetőség vonatkozott azokra az elítéltekre és egyéb jogcímen fogvatartottakra, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő sérelme a módosítás hatálybalépése, vagyis 2017. január 1. előtt egy éven belül szűnt meg, továbbá akik az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) nyújtottak be kérelmet, ha a kérelmet az EJEB a módosítás hatálybalépésének napjáig, vagyis 2017. január 1-ig nyilvántartásba vette, kivéve, ha a fogvatartott az EJEB-hez címzett kérelmét 2015. június 10. napját követően nyújtotta be és a kérelem benyújtásakor a jogsértés megszűnésétől számítottan több mint hat hónap telt el. A törvény egyértelművé tette, hogy ezen kérelmezői csoportok tekintetében a kérelem benyújtására nyitva álló határidő egységesen 2017. január 1-jén kezdődik.

 

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó 2005. december 29. és 2017. március 17. között tartózkodott büntetés-végrehajtási intézetben. Az indítványozó kérelmet nyújtott be az EJEB-hez, mely kérelmet az EJEB 2015. július 30-án vett nyilvántartásba. Az első- és másodfokon eljáró bíróságok csak a 2013. augusztus 11. napját követő időszak vonatkozásában vizsgálták érdemben az indítványozó kérelmét, és csak ezen időintervallum tekintetében állapítottak meg kártalanítást a részére az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt. Ezen döntésükkel azzal indokolták, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények 2013. augusztus 12. napja és 2014. szeptember 28. napja között harminc napot meghaladó időtartamra megszűntek, s bár az indítványozó kérelmet nyújtott be az EJEB-hez, de a kérelem benyújtására 2015. június 10. után került sor és ekkor a jogsértés megszűnésétől számítottan már több mint hat hónap eltelt.

 

Az indítványozó alkotmányjogi panaszát a jogállamiság elvének, az embertelen bánásmód tilalmának, valamint a tisztességes bírósági eljárásához való jognak a sérelmére alapította. Az Alkotmányjog megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz megalapozott.

 

Határozatában az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy főszabály szerint 2017. július 1-jétől lehet a Bv. tv. alapján kártalanítási igényt előterjeszteni. A jogalkotó a kártalanítási igény lehetőségét azonban kiterjesztette azokra az elítéltekre, illetve az egyéb jogcímen fogvatartottakra is, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt vagy akik az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt az EJEB-hez nyújtottak be kérelmet, ha a kérelmet az EJEB a módosítás hatálybalépésének napjáig nyilvántartásba vette, kivéve, ha a fogvatartott az EJEB-hez címzett kérelmét 2015. június 10. napját követően nyújtotta be és a kérelem benyújtásakor a jogsértés megszűnésétől számítottan több mint hat hónap telt el. E különleges esetekre a kártalanítás általános szabályaihoz képest bizonyos körben – értelemszerűen – eltérő rendelkezések megállapítására volt szükség, így a jogalkotó egyértelművé tette, hogy utóbbi esetkörben az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdődik.

 

Az Alkotmánybíróság – korábbi joggyakorlatára hivatkozva – megállapította, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszakadásra vonatkozó szabály csak a szabályozás hatályba lépését, vagyis 2017. január 1.-jét követően bekövetkezett megszakadási körülményekre vonatkozik. Magától értetődő, hogy a kérelemmel érintett időszakban még nem is létező jogintézmény vonatkozásában előírt kötelezettség (igényérvényesítési határidő) betartása fogalmilag kizárt a jogintézmény hatálybalépését megelőzően. Amennyiben tehát az eljáró bíróság a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával dönt a kérelmező számára hátrányosan a kártalanítási igényről, abban az esetben ezzel a jogértelmezéssel megsérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

 

A konkrét ügyben ez azt jelenti, hogy a bíróságok – a 2017. január 1.-jén hatályba lépett rendelkezések alapul vételével - nem állapíthatták volna meg, hogy az indítványozó vonatkozásában 2013. augusztus 11-én megszűntek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények. Az Alaptörvénynek megfelelő jogértelmezés alapján ezen körülmények csak a szabadulásakor, vagyis 2017. március 17-én szűntek meg, következésképpen kártalanítás iránti kérelmét határidőben adta be, mivel az EJEB-hez címzett kérelem benyújtásakor még nem hogy nem múlt el hat hónap a jogsértés megszűnésétől, hanem a jogsértés még akkor is fennállt. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy az első- és másodfokon eljárt bíróságok megsértették a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát, ezért a határozataikat megsemmisítette.

 
 
III/1217/2019. AB határozat
 

A fogvatartottak számára a büntetés-végrehajtási és az azon kívüli jogviszonyok tekintetében egyaránt nyitva áll a bírói út igénybevételének lehetősége a személyiségi jogsértésen alapuló igényeik érvényesítése érdekében.

 

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési eljárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) 10.§ (1) bekezdése értelmében az elítélt és az egyéb jogcímen fogvatartott büntetés-végrehajtási ügyben vagy a fogvatartással összefüggésben kérelmet terjeszthet elő és a kérelemről hozott döntéssel szemben panaszt nyújthat be, továbbá e törvény szerinti egyéb jogorvoslati jog illeti meg. Ha e törvény a jogorvoslatot lehetővé teszi, arról az elítéltet és az egyéb jogcímen fogvatartottat a döntés meghozatalakor tájékoztatni kell. Ugyanezen § (6) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az (1) bekezdésen kívüli egyéb jogviszonyokat érintően az elítélt és az egyéb jogcímen fogvatartott az általános szabályok szerint, korlátozás nélkül – ide nem értve a fogvatartás tényéből eredő eltéréseket – érvényesítheti jogait, vagy fordulhat a bírósághoz, illetve az állami szervekhez, tehet panaszt vagy közérdekű bejelentést.

 

A jogalkotó – az EJEB elvárásainak megfelelő hatékony hazai jogorvoslat biztosítása érdekében - 2017. január 1-jei hatállyal iktatta be a Bv. tv.-be az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítás új szabályait. A törvény 143.§-a pedig általános jelleggel szabályozza az elítélt által érvényesített kárigény előterjesztését és elbírálását, anélkül, hogy a kártérítés mellett külön nevesítené a sérelemdíjat.

 

A Fővárosi Törvényszék egyik bírája az előtte folyamatban levő, személyiségi jogsértés megállapítása iránt indított peres eljárásban – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján a Bv. tv.10. § (6) bekezdés „[a]z (1) bekezdésen kívüli egyéb jogviszonyokat érintően” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az alapul fekvő ügyre vonatkozóan alkalmazási tilalom kimondását kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Álláspontja szerint ugyanis a támadott szabályozás kizárja azt, hogy az elítéltek vagy egyéb jogcímen fogvatartottak bírói úton érvényesítsék a büntetés-végrehajtási szervvel szemben az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekhez nem kapcsolódó személyiségi jogi igényüket. Erre tekintettel a Bv. tv. kifogásolt rendelkezése sérti az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdését és a XXVIII. cikk (1) bekezdését. Az indítványozó bíró ugyanis a Bv. tv. előzőekben összefoglalt szabályozását úgy értelmezte, hogy a bírói út lehetősége – a törvény által külön szabályozott, alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekre alapított jogsértéseken kívül - csupán olyan személyiségi jogsértés esetén áll fenn a fogvatartottak részére, mely nem büntetés-végrehajtási ügyből kifolyólag és nem is fogvatartással összefüggésben következett be. Az utóbbi esetekben ugyanis csak a Bv. tv. 10.§ (1) bekezdése szerinti jogorvoslatokat vehetik igénybe a fogvatartottak. Az indítványozó bíró ezen jogértelmezését azzal is alátámasztotta, hogy a Bv. tv.-nek a kártérítési eljárást szabályozó 143.§-a a kártérítés mellett nem nevesíti a sérelemdíjat, ezért a 143.§-a szerinti eljárás a személyiségi jogsértésekre nem alkalmazandó.

 

Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést nem találta megalapozottnak, mivel az a törvényi szabályozás téves értelmezésén alapul. A Bv. tv. 10. §-ának (6) bekezdés ugyanis nem zárja ki a bírósághoz fordulás lehetőségét a büntetés-végrehajtási jogviszonytól különböző egyéb jogviszonyok tekintetében sem és a 143.§ által rögzített szabályok kiterjednek a személyiségi jogsértésen alapuló nem vagyoni kárigényekre is. Az Alkotmánybíróság minderre tekintettel megállapította, hogy a XXVIII. cikk (1) bekezdéséből következő bírósághoz fordulás jogának korlátozása nem merül fel, a fogvatartottak a bírói út igénybevételétől sem a büntetés-végrehajtási, sem az azon kívüli egyéb jogviszonyokban nincsenek elzárva.

 
 
3080/2019. (IV. 17.) AB határozat
 
Az Alaptörvénnyel összhangban áll egy gyermek családból való ideiglenes kiemelését kimondó bírói döntés olyan esetekben, amikor a szülő a gyermeke kötelező védőoltásainak beadatását elmulasztja, a védőoltás végrehajtását a gyermek elrejtésével akadályozza, a gyermek kötelező, életkorhoz kötött szűrővizsgálatokon való részvételét nem biztosítja, továbbá megtagadja az együttműködést az egészségügyi és gyermekvédelmi szervekkel.
 

Az Alkotmánybíróság szerint nem kérdőjelezhető meg, hogy a védőoltások (köztük az életkorhoz kötött védőoltások) az emberi szervezet fertőző betegsé­gekkel szembeni ellenálló képességének fokozását és a fertőző megbetegedések elterjedésének megelőzését szolgálják. Tehát egyfelől az egyént (a gyermeket) védik a fertőzéstől, másfelől a gyermeket körülvevő kisebb közösséget, valamint az egész társadalmat a járványok megjelenésétől. Az Alaptörvény XVI. cikke alapján a testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemre és gondoskodásra a gyermek mindenkivel szemben igényt tarthat. Ennek megfelelően a gyermek szülei, családja, az állam és a társadalom valamennyi tagja is köteles a gyermek jogait tiszteletben tartani, és a társadalom fennmaradásának zálogaként biztosítani számára a megfelelő fejlődéséhez szükséges feltételeket. A magánszférában a gondoskodás és a védelem joga és kötelezettsége elsősorban a szülőket illeti, az állam csak a gyermek fejlődésének súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik be, ugyanakkor bizonyos esetekben, a gyermek fejlődésének nagyfokú veszélyeztetettsége esetén köteles is beavatkoznia. Tekintettel arra, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezést – mint gyermekvédelmi intézkedést – a hatóság a gyermek védelme érdekében rendeli el, jogszerű elrendelés esetén nem korlátozza a gyermek védelemhez és gondoskodáshoz fűződő jogát. Az állam azonban ezzel az intézkedéssel a szülő XVI. cikk (2) bekezdésben foglalt, a nevelés szabad megválasztásához fűződő jogát ugyanakkor kétségkívül korlátozza, a szülő magánszférájába beavatkozik. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezés a gyermekük számára a szükséges védőoltások beadatását elmulasztó, azt a gyermek elrejtésével akadályozó, a gyermek kötelező szűrővizsgálatokon való részvételét nem biztosító és a gyermekvédelmi szervekkel nem együttműködő szülő nevelés szabad megválasztásához fűződő jogának szükséges és arányos korlátozását jelenti, mivel az ilyen szülői magatartás – mind a tételes jog, mind pedig az alkotmányos vizsgálat szerint - a gyermek testi értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztető körülménynek tekintendő. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutat, hogy a gyermek családból történő kiemelésének célja nem a szülők felügyeleti jogának tartós elvonása, hanem a gyermek jóllétének biztosítása. A gyermek legjobb érdeke azt kí­vánja meg, hogy lehetőség szerint vérszerinti családjában nevelkedjen. Az ideiglenes hatályú elhelyezés a szü­lők együttműködése, jogkövető magatartása esetén megszüntethető és megszüntetendő.

 

 
 
IV/1833/2017. AB határozat
 
A visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába ütközik, ha a bíróság olyan jogszabályi kötelezettség elmulasztását értékeli a fél terhére, mely kötelezettséget előíró jogszabályi rendelkezés a fél általi igényérvényesítés időpontjában még nem volt hatályban, következésképpen annak a fél nem tudott semmilyen módon eleget tenni.
 
2017. január 1-től az elítéltek és fogvatartottak szabályozott eljárás keretében igényelhetnek kártalanítást az államtól az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt. A kártalanítás iránti igény attól a naptól számított hat hónapos jogvesztő határidőn belül érvényesíthető, amelyen az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűntek. Nem tekinthető az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény megszűnésének, ha e körülmény fennállása rövid időtartamra, de legfeljebb harminc napra megszakad azért, mert az elítélt vagy az egyéb jogcímen fogvatartott elhelyezése során a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt. Azon elítéltek és fogvatartottak számára, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt, a jogalkotó egyértelművé tette, hogy az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő hat hónapos határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdőjék.
 
Az indítványozó 2014. október 29. és 2016. március 10-én tartózkodott büntetés-végrehajtási intézetben. Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme tehát a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül szűnt meg. A határidőben benyújtott kártalanítás iránti kérelme nyomán az elsőfokú bíróság a büntetés-végrehajtási itézetben töltött teljes időtartamra megállapított kártalanítást. Az ügyészség fellebbezése nyomán eljárt másodfokú bíróság a kártalanítás összegét leszállította arra való hivatkozással, hogy 2015-ben egy alkalommal harminc napot meghaladó időszakra megszakadtak a kérelmező alapvető jogait sértő elhelyezési körülmények, mert az indítványozó harminchárom napon keresztül olyan módon volt elhelyezve, hogy a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt. Ennek megfelelően a 6 hónapos jogvesztő határidő az ezt megelőző idő tekintetében a kártalanítási kérelem benyújtásának időpontjában eltelt, ezért a kártalanítás megállapítása során csak az azt követő szabadságvesztésben töltött idő vehető figyelembe.
 
Az Alkotmánybíróság - a kérelmező indítványa alapján eljárva - a másodfokú bíróság végzését megsemmisítette, mivel az a jogállamiság részét képező visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a másokdfokú bíróság olyan kötelezettség elmulasztását értékelt az indítványozó terhére, melynek az igényérvényesítés időpontjában nem tehetett eleget, mivel az azt bevezető törvényi rendelkezés még nem volt hatályban. A másodfokú bíróság jogértelmezése tehát a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával döntött az indítványozó számára hátrányosan a kártalanítási igényről és ezzel megsértette a az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.
 
 
3/2019 (III.7.) AB határozat
 
Nem ellentétes az Alaptörvénnyel a Btk. azon szabálya, mely büntetni rendeli a jogellenes bevándorlás elősegítését és támogatását, azonban az alapján nem büntethető az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen, a tényállásban tiltott céllal összefüggésben nem álló magatartás.
 
2018. július 1-től hatályos a Btk 353/A. §-a, mely büntetni rendeli "a jogellenes bevándorlás elősegítését, támogatását". Az Amnesty International Magyarország alkotmányjogi panaszt terjesztett elő az Alkotmánybíróságnál, kérve a Btk. ezen szakszának megsemmisítését. A panasz szerint a Btk. 353/A. §-a nem büntetőjogi norma, az alkotmányos büntetőjog egyik elemének sem felel meg. A diszpozíció ugyanis nem világos, nem előrelátható, nem határozott, és nem körülhatárolt. Büntetni rendel minden olyan „szervező tevékenységet”, mely menedékjogi eljárás kezdeményezését teszi lehetővé „üldöztetésnek” ki nem tett személyek számára illetve ilyen személyek számára tartózkodási jogcím szerzésére. A jogszabály a szervező tevékenységre példálózó felsorolást ad. Ez önmagában a normavilágosság és főként az alkotmányos büntetőjogi értelemben vett határozottságnak a sérelme – büntetőjogi felelősséget ugyanis zártan kell meghatározni, amire egy példálózó felsorolás per definitionem gyakorlatilag sohasem nem alkalmas. A szóban forgó rendelkezés továbbá nem felel meg a büntetőjog ultima ratio-jellegének sem. Célja csupán azoknak a megfélemlítése, akik a menekültügy területén dolgoznak, vagy csupán nem mindenben értenek egyet az ebben a körben folytatott kormányzati stigmatizációs kampánnyal. A jogszabály olyan, teljesen legális tevékenységeket fenyeget büntető­ jogi szankcióval, mint a jogi képviselet nyújtása, vagy a humanitárius szolgáltatások nyújtása Magyarországon menedéket kérőknek. A jogszabály abszurditását és alaptörvény-ellenességét az is jól mutatja, hogy a menedé­ket kérő kérelme megalapozatlanságát előre kellene tudni – hiszen, ha utóbb pl. egy ügyvéd ügyfelének kérelmét a menekültügyi hatóság elutasítja, úgy könnyen ezen büntetőjogi előírás fenyegetettségében találhatja magát. A szabály kriminalizálja áttételesen magát a menedék-kérelmet is. Egy jogállamban – de még egy mérsékelt autoriter rendszerben is – a jogi képviselet mindenkinek jár; az ebben való részvételt sem magánszemélyek sem szervezetek tekintetében büntetni nem lehet. A törvény sérti tobábbá az indítványozónak az Alaptörvény IX. cikke által is biztosított szabad véleménynyilvánítás jogát, azzal, hogy vele szemben a büntetőjogi szankció alkalmazását helyezi kilátásba, ezzel szükségtelen és aránytalan módon beavatkozik abba, hogy miképpen vehet részt a demokratikus közéleti vitákban, ún. dermesztő hatást váltva ki. Sérti továbbá a támadott rendelkezés az egyesülési jogot is, mely kiterjed az egyesülési jog alapján létrehozott szervezetek cselekvési autonómiájára is. Az egyesületek tevékenysége feletti, a szervezeti autonómiát korlátozó állami kontroll kizárólag akkor tekinthető alkotmányosnak, ha az elkerülhetetlenül szükséges valamely kiemelkedően fontos alkotmányos cél elérése érdekében, és a kontroll mértéke e cél elérésével arányos mértékű.
 
Az Alkotmánybíróság a panaszt nem találta megalapozottnak, ezért a Btk. támadott rendelkezését nem semmisítette meg. Határozatában - a témával összefüggő közjogi (alaptörvényi és EU-jogi) szabályok áttekintését és számba vételét követően megállapította, hogy a jogellenes belépés vagy a jogellenes tartózkodás elősegítése a közigazgatás rendje elleni cselekmény. Az ilyen cselekményeknek a támogatása mint szervező tevékenység általánosságban büntetendővé nyilvánítható. Kiemelte, hogy a szóban forgó tényállás által meghatározott bűncselekmény célzatos és az alapján csak abban az esetben büntethető az elkövető, ha tudata a cselekmény időpontjában átfogta, hogy olyan személy érdekében folytat szervező tevékenységet, aki nincs az ún. öt ok valamelyike miatt üldözésnek kitéve, illetve hogy az a személy, akinek a számára tartózkodási jogcím szerzése érdekében végez szervező tevé­kenységet, jogellenesen lép be Magyarországra, vagy Magyarországon jogszerűtlenül tartózkodó. Ha nem bizonyítható, hogy a terhelt ezekről a körülményekről tudomással bírt, a támadott tényállás alapján nem válik büntethetővé. Az Alkotmánybíróság nem találta úgy, hogy a tényállás megfogalmazása ne felelne meg a normavilágosság - büntetőjogi normák esetén kiemelkedő, alkotmányos jelentőséggel bíró - követelményének, a norma által hazsnált fogalmak kellően határozottak ahhoz, hogy azokat a bíróságok értelmezni és alkalmazni tuják. Nem korlátozza továbbá a Btk. 353/A. §-a a véleménynyilvánítás szabadságát sem, hiszen nem tiltja önmagában az olyan véleménynek a hangoztatását, amely a jogellenes bevándorlás vagy tartózkodás mikénti megítéléséről szól. A közbeszédben szabadon kifejthető az állásfoglalás arról a jelenségről, amit általánosságban migrációnak neveznek. Véleményt lehet nyilvánítani arról is, hogy a közbeszédben migránsoknak nevezett személyekhez hogyan kívá­natos viszonyulni. A Btk. 353/A. §-a nem önmagában ezt, hanem a szervező tevékenység körében megnyilvánuló olyan tartalmú véleménynyilvánítást tiltja, amelynek célja más személyek jogellenes magatartásra indítása. A korlátozást a jelen esetben törvény tartalmazza. A veszély vagy sérelem, amit a jelen ügyben a korlátozás elhárítani igyekszik, nem pusztán a kommunikációra vonatkozik, hanem a kommunikáció által megszólított, az elkövető által megcélzott, bátorított, kiváltani kívánt magatartásra, a személyek feltételezett reakciójára (menedékjogi eljárás megalapozatlan kezdeményezése, jogszerűtlen tartózkodásnál tartózkodási jogcím szerzésére törekvés). Bírósági joggyakorlat, vagyis konkrét bírói döntések hiányában ezért nem lehet megállapítani, hogy az új szabály alaptörvény-ellenesen korlátozná a véleménynyilvánítás szabadságát. Végül nem ellentétes a támadott szabály az egyesüléshez való joggal sem, mivel az egyesülési jognak a védelmi köre nem terjed ki az olyan tevékenység végzésére, amelyet törvény Alaptörvénybe nem ütköző módon tilt.
 
Az Alkotmánybíróság azonban szükségesnek látta alkotmányos követelmény formájában egyértelművé tenni, hogy a Btk. 353/A. § (1) bekezdése nem terjedhet ki az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen, a tényállásban tiltott céllal összefüggésben nem álló magatartásokra.
 
 
2/2019 (III.5.) AB határozat
 

A magyar joggal szemben alkalmazási elsőbbséggel rendelkező uniós jog magyarországi alkalmazásának legitimációs alapja az Alaptörvény E) cikke. - Az Alaptörvény autentikus értelmezője az Alkotmánybíróság, amelynek értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le, az Alkotmánybíróság ezen jogértelmezési monopóliumát ugyanakkor az "alkotmányos párbeszédből" eredő követelményeket tiszteletben tartva gyakorolja. - az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában foglalt „nem jogosult” fordulat azt fejezi ki, hogy azon nem magyar állampolgár eseté­ben, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve, a menedékjog nem tekinthető alapvető alanyi jognak, az ilyen személynek azonban alapjogilag védett igénye van arra, hogy kérelmét az illetékes hatóság a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól szóló, az Alaptörvény XIV. cikk (5) bekezdése szerinti sarkalatos törvény alapján elbírálja.

 

Az Európai Bizottság megítélése szerint az Alaptörvény menedékjogról szóló, a hetedik módosítás által megállapított XIV. cikke sérti a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült- vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13-i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv egyes cikkeit, ezért hivatalos felszólítást küldött a magyar kormánynak a jogsértés megszüntetésére. Az Európai Bizottság azt a kiegészítést találta az uniós joggal ellentétesnek, mely szerint „...nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve.” A kormány ezen felszólítás okán három kérdés kapcsán az Alaptörvény értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az első kérdése arra irányult, hogy az Alaptörvény R) cikk (1) bekezdéséből megállapítható-e, hogy az Alaptörvény mint Magyarország jogrendszerének alapja, egyben a legitimációs forrása minden jogforrásnak – ide értve az Európai Unió Alaptörvény E) cikke szerinti jogát. Második kérdésével arra várt választ, hogy következik-e az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdéséből, hogy az Alaptörvény Alkotmánybíróság általi értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le. Végül, a második kérdésre adott igenlő válasz esetén, az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában szereplő „nem jogosult” szófordulat autentikus értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól a menedékjogra való jogosultság vonatkozásában, az Alaptörvény hetedik módosítására figyelemmel. A kormánynak valószínűleg az volt a célja a kezdeményezésével, hogy az Alkotmánybírósággal, mint az Alaptörvény autentikus értelmezőjével olyan irányelvkonform értelmezést adasson a kifogásolt alaptörvényi rendelkezésnek, mely okafogyottá teszi az Európai Bizottság kritikáját.

 

Határozatában az Alkotmánybíróság – a kormány első kérdésére válaszul - megállapította, hogy az uniós jog magyarországi alkalmazásának alapja az Alaptörvény E) cikke. Az uniós jog rendszertani értelemben nem része az Alaptörvény T) cikke szerinti jogforrási rendszernek, hanem egy külön alkotmányos parancs teszi az uniós jogot mint kötelezően alkalmazandó jogot a magyar jogrendszer részévé. A döntés egyértelművé teszi azt is, hogy az uniós jognak alkalmazási elsőbbsége van a magyar joggal szemben. A kormány által feltett második kérdés kapcsán az Alkotmánybíróság emlékeztetett arra a korábbi megállapítására, mely szerint az uniós jog esetleges Alaptörvénybe ütközése nem lehet kihatással Magyarország EU-tagságból eredő kötelezettségeinek teljesítésére. Ebben az esetben a jogalkotónak kell megteremtenie azt a helyzetet, mely lehetővé teszi az európai uniós tagságból eredő kötelezettségeknek az Alaptörvény sérelme nélküli teljesítését. Az uniós jog autentikus értelmezése az Európai Unió Bírósága, az Alaptörvény értelmezése pedig az Alkotmánybíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik. Ha e két intézmény általi jogértelmezés valamely kérdésben az uniós jog és az Alaptörvény kollízióját eredményezi, az összeütközést az úgynevezett „alkotmányos párbeszéddel” kell feloldani, mely jogintézmény mellett az Alkotmánybíróság is elkötelezte magát. Az alkotmányos párbeszéd intézménye, melynek tulajdonképpeni célja a jogrendszerek harmóniájának és koherenciájának megteremtése az európai egység létrejötte érdekében, lényegében véve azt jelenti, hogy az autentikus jogértelmezés monopóliumával rendelkező bírói fórumok jogértelmező tevékenységük során figyelemmel vannak az általuk alkalmazandó norma tekintetében értelmezési monopóliummal rendelkező másik bírói fórum jogértelmezésére. Az autentikus értelmezés monopóliuma azonban nyilvánvalóan sem az uniós jog, sem pedig az Alkotmánybíróság vonatkozásában nem jelenti azt, hogy más jogalkalmazó szerveknek nem kellene, illetve nem lehetne eljárásuk során az uniós jogot, illetve az Alaptörvényt értelmezniük, hiszen a jogalkalmazás elképzelhetetlen jogértelmezés nélkül. Ezen jogértelmezési tevékenységük során azonban a jogalkalmazó szerveknek az uniós jog vonatkozásában az Európai Unió Bírósága, az Alaptörvény vonatkozásában pedig az Alkotmánybíróság értelmezését kell követniük. Az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdé­se alapján tehát az Alaptörvény autentikus értelmezője az Alkotmánybíróság, amelynek értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le, azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény értelmezése során ugyanakkor tekintettel van az Európai Uniós tagsággal együtt járó, valamint a Magyarországot nemzetközi szerződés alapján terhelő kötelezettségekre. Végül, a kormány harmadik kérdésére adott válaszában az Alkotmánybíróság – a koherens, rendszertani alkotmányértelmezés módszerét alkalmazva – megállapította, hogy az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában foglalt „nem jogosult” fordulat azt fejezi ki, hogy azon nem magyar állampolgár eseté­ben, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve, a menedékjog nem tekinthető alapvető alanyi jognak. Az ilyen személynek azonban alapjogilag védett igénye van arra, hogy kérelmét az illetékes hatóság a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól szóló, az Alaptörvény XIV. cikk (5) bekezdése szerinti sarkalatos törvény alapján elbírálja. Ezen alapjogilag védett igény következtében az Országgyűlés feladata, hogy a menedékjog biztosításának alapvető szabályait sarkalatos törvényben rögzítse.

 

Összességében véve megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság határozata jól felhasználható a kormány által a kötelezettségszegési eljárásban a bizottsági kritikák „kioltása” érdekében, azonban a lényegi kérdésben, nevezetesen a menedékjognak a biztonságos harmadik országból érkező nem magyar állampolgárokkal szembeni korlátozásával kapcsolatban az Alaptörvény XIV. cikkébe beiktatott rendelkezésnek olyan értelmezést adott, mely annak szövegével nem tűnik összhangban állónak.

 
 
IV/1079//2017 (2019. március 26.)
 
A közérdekű és a közérdekből nyilvános adatok megismeréséhez való jog - A közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörébe tartozó döntés meghozatalát, illetve megalapozását szolgáló adatok megismerhetősége - A kérelemmel érintett dokumentumok bíróság általi tartalmi vizsgálatának szükségessége (adatelv) - A Kúria jogegységi eljárása során beszerzett vélemények megismerhetősége
 
Az indítványozó  – miután közérdekű adatigénylésének teljesítését elutasították és az adatkezelő a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (a továbbiakban: NAIH) felhívásának sem tett eleget – azt kérte a bíróságtól, hogy kötelezze a Kúriát a 6/2013. számú PJE határozat előkészítésével kapcsolatban beszerzett véleményekkel kapcsolatban a következő adatok kiadására: „1. a véleményadásra felkért szervezetek, személyek neve; 2. a véleményt adó szervezetek, személyek neve; 3. hány és milyen kérdésekben kért véleményt az alperes; 4. a véleményt adók eredeti rögzített véleményének a  másolata; 5. a  6/2013. PJE határozat kapcsán ellen- és különvéleményt megfogalmazó bírók neve”. A felülvizsgálati kérelem nyomán eljárt Kúria úgy döntött, hogy az indítványozó csupán a véleményadásra felkért és a véleményt adó szervezetek nevét, illetve azt jogosult megtudni, hogy hány és milyen kérdésekben kért véleményt a Kúria a jogegységi határozat meghozatalát megelőzően. A véleményt adó természetes személyek neve a Kúria álláspontja szerint személyes adatnak minősül, ezért ezek az adatok az érintettek hozzájárulása nélkül nem adhatók ki. A vélemények tartalmának megismerhetőségét pedig arra való hivatkozással utsított el a Kúria, hogy amennyiben a véleményt adók személyükben támadhatóvá válnak, az befolyásolhatja közreműködési hajlandóságukat, illetve véleményük befolyásmentességét is. A külső, befolyásmentes vélemények hiánya, elmaradása pedig alkalmas lehet a Kúria tevékenységének veszélyeztetésére is. Mindezek mellett a véleményekről alappal feltételezhető, hogy azok a szerzői jog hatálya alá tartozó tudományos művek, és ebben az esetben azok nyilvánosságra hozataláról a szerző határoz, márpedig a vizsgált esetben nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy a Kúria ilyen hozzájárulást kért, illetve kapott volna. Az Alkotmánybíróság a Kúria ítéletét alaptörvény-ellenesnek minősített és ezért megsemmisítette. A véleményt adó természetes személyek adatainak kiadása kapcsán egyetértett a Kúria álláspontjával, s megerősítette, hogy az érintett hozzájárulása hiányában, illetve az adatnyilvánosságot elrendelő törvényi szabály nélkül nem lehet személyes adatokat közérdekű adatigénylés teljesítése keretében megismerhetővé tenni. Alapvetően így a bíróság sem mérlegelheti, hogy a személyes adatok megismerhetővé tétele arányos korlátozásnak minősülne-e az  információszabadság biztosítása érdekében. A vélemények megismerhetősége korlátozásának a Kúria által kifejtett indokait azonban az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek találta. Az alaptörvény-ellenesség oka, hogy a Kúria - pusztán az általánosság szintjén maradó megfontolások alapján - úgy utasította el a vélemények megismerésére vonatkozó kérelmet, hogy nem végezte el a kérelem tárgyául szolgáló konkrét dokumentumok érdemi, tartalmi vizsgálatát annak megállapítása érdekében, hogy atok kérelmező általi megismerése valóban veszélyeztetné-e a Kúria törvényes működési rendjét vagy feladat- és hatáskörének illetéktelen külső befolyástól mentes ellátását. Döntésében az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a tartalmi vizsgálat hiánya – az, hogy az igényelt dokumentumokat tartalmukra tekintet nélkül, egészében véve helyezték nyilvánosság-korlátozás alá – jelen esetben egyúttal az adatelv sérelmét is jelenti. Ítéletével a Kúria az igényelt dokumentumokat tartalmukra tekintet nélkül, egészében véve helyezte nyilvánosság-korlátozás alá. A feltétlenül szükségesnél tágabb alapjog-korlátozásra lehetőséget adó bírói döntés pedig alaptörvény-ellenes. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az Alkotmánybíróság ezen döntéséből nem következik az ügyben érintett dokumentumok mgismerhetővé tételének kötelezettsége, a Kúriának ugyanakkor a megismételt eljárásban a dokumentumok érdemi, tartalmi vizsgálata alapján kell döntést hoznia a dokumentumok kiadására vonatkozó kérelemről. Döntése során figyelemmel kell lennie az adatelvre (az iratelv helyett) és nyilvánosság-korlátozást eredményező döntés meghozatala esetében az iratok tartalmi vizsgálatának a szükségességére.
 
IV/1554//2017 (2019. február 4.)
 
A véleménynyilvánítás szabadsága - Politikai vélemény köztéri emlékmű állagsérelem nélküli elcsúfítása általi kifejezése - Az alapjogi védettség szempontjai - A cselekmény általi közlés nyilvánosság számára értelmezhetőségének követelménye.
 
Az indítványozók - a jelenlegi kormány általuk túlságosan oroszbarátnak vélt politikája elleni tiltakozásként - narancssárga festéket tartalmazó luftballonokkal dobálták meg a Szabadság téri szovjet - úgynevezett "felszabadítási" - emlékművet. A festéknyomok az emlékműről vízzel nyom nélkül eltávolíthatók voltak. Az indítványozók szabálysértési felelősségét az ügyükben eljárt bíróságok megállapították és pénzbüntetést szabtak ki velük szemben. Az eljárás során nem fogadták el az indítványozók arra irányuló védekezését, hogy mivel a cselekménnyel politikai véleményüknek adtak kifejezést, magatartásuk a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartozik, s ezáltal nem lehet veszélyes a társadalomra. Az Alkotmánybíróság az indítványozók által előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasította. Határozatában kifejtette: egy emlékmű megcsúfítása, például könnyen eltávolítható festékkel történő leöntése adott esetben egyaránt minősülhet a véleménynyilvánítás jogának hatálya alá eső szimbolikus szólásnak és a véleménynyilvánítás jogával fedett cselekmények körén kívül eső vandalizmusnak is. Annak, hogy a magatartásra a véleménynyilvánítás szabadságának hatálya kiterjedjen, azon túl, hogy a cselekvő a véleménye kifejezésének szándékából cselekedjen, az is szükséges feltételét képezi, hogy a közlés választott formája objektív módon is alkalmasnak tekinthető eszköze, közvetítője legyen a cselekvő véleménye, gondolatai közlésének. A vizsgált cselekménynek tehát konkrétan is alkalmasnak kell lennie arra, hogy objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a nyilvánosság előtt értelmezhető közlés legyen. Annak megítélése során, hogy ezen feltétel teljesül-e, vagyis a cselekmény az objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a nyilvánosság előtt értelmezhető közlés-e, az elkövetés körülményeit, így mindenek előtt annak helyszínét, időpontját, aktuális eseményekhez való kötődését, illetve a véleménynyilvánítás és az érintett emlékmű összefüggésének közvetlenségét kell figyelembe venni. Az Alkotmánybíróság döntése meghozatala során nem vizsgálta, hogy az indítvány által érintett cselekmény megfelelt-e a nyilvánosság általi értelmezhetőség követelményének, csupán elfogadta és az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményekkel összhangban állónak minősíte ttea másodfokú bíróságnak azt a jogértelmezését, mely szerint egy szobor festékkel való leöntésének esetén csak bizonyos feltételekkel alkalmazhatóak a véleményszabadság szempontjai. Az alkotmányjogi panaszt ezen okból kifolyólag utasította el.
 
Dr. Juhász Imre alkotmánybíró különvéleményében a következőket írta:"...amennyiben egy cselekmény szabálysértést vagy bűncselekményt valósít meg, akkor a bíróság – ennek megállapítása mellett – már nem mérlegelheti, hogy az elkövető e magatartása a véleménynyilvánítás védett körébe tartozik-e avagy sem." Ez az álláspont hibás: a bíróságnak elsőként nem azt kell ugyanis vizsgálnia, hogy az adott cselekmény szabálysértést vagy bűncselekményt valósít-e meg, legfeljebb azt vizsgálhatja meg elsőként, hogy tényállásszerű-e, Ezt követi a társadalomra veszélyesség vizsgálata, s ennek keretében kell választ adnia arra a kérdésre, hogy az elkövető magatartása a véleménynyilvánítás védett körébe tartozik-e avagy sem. Ha igen, a cselekmény - tényállásszerűsége ellenére - nem lehet veszélyes a társadalomra, következésképpen nem minősülhet sem bűncselekménynek, sem pedig szabálysértésnek. Az tehát nem elképzelhető, hogy a bíróság előbb állapítja meg egy magatartásról, hogy bűncselekményt, vagy szabálysértést valósít meg, s csak utána végzi el a magatartás alapjogi vizsgálatát.
 
 
24/2018 (2018. december 28.)
 

Tisztességes eljáráshoz fűződő jog - A perbe vitt jogok és kötelezettségek bíróság általi tényleges elbírálásának kötelezettsége - A kereset elutasíthatóságának kizártsága érdemben el nem bírált kereseti kérelem vagy kereseti jogalap esetén.

 

Az indíítványozó orvosi műhiba miatt indított kártérítési pert az egészségügyi szolgáltató ellen. Keresetét elsődlegesen az egészségügyi szolgáltatótól elvárható (fokozott) gondosság elmulasztására, másodlagosan pedig a műéti kockázatokkal kapcsolatos tájékoztatási kötelezettség megsértésére alapította. Az első- és a másodfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította az egészségügyi szolgáltató kártérítő felelősségének fennállását az elvárható gondosság elmulasztása okán. Ezen döntésükre tekintettel a másodlagos jogalapot, vagyis a tájékoztatási kötelezettség elmulasztását az első- és másodfokon eljárt bíróságok érdemben nem vizsgálták. Az alperes egészségügyi szolgáltató felülvizsgálati kérelme alapján eljáró Kúria a másodfokú közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és az indítványozó keresetét elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy a perben beszerzett  igazságügyi orvosszakértői vélemény mind önmagával, mind az egyéb peradatokkal nyilvánvaló ellentmondásban állt, helyességéhez nyomatékos kétség fér, ezért azt az ítéleti döntés alapjául elfogadni nem lehetett volna. Az indítványozó csatlakozó felülvizsgálati kérelmének azon eleméről, mely az egészségügyi tájékoztatás megfelelő voltának hiányára alapult, a Kúria megállapította, hogy annak eshetőlegesen előterjesztett volta miatt arról a jogerős ítélet nem döntött. A Kúria megítélése szerint az a körülmény, hogy az elsődleges kereset alaptalan, nem eredményezi azt, hogy a felülvizsgálati eljárásban az eshetőlegesen megfogalmazott másodlagos kereset érdemben vizsgálható lenne, az ugyanis jogerős érdemi döntés hiányában felülvizsgálat tárgyává már nem tehető.  Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Kúria ítélete sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető jogot, ezért azt megsemmisítette. A tisztességes eljáráshoz fűződő jog ugyanis magában foglalja a bírósági eljárással szemben támasztott azon követelményt is. hogy a bíróság érdemben bírálja el a felek által perbe vitt jogokat és kötelezettségeket, s a jogvitában - a keresetet kimerítve - véglegesen és érdemben döntsön. Ennek folytán nem utasítható el a kereset, ha az annak alapjául felhozott jogalapok között van a bíróság által érdemben el nem bírált is. Bár a jelen ügyben a Kúria - ezzel kapcsolatos jogerős érdemi határozat hiányában - érdemben valóban nem bírálhatta volna el az indítványozó által a keresete alátámasztásául felhozott másodlagos jogalap alaposságát, arra azonban meglett volna a lehetősége, hogy ezen másodlagos jogalap vizsgálatára utasítsa az elsőfokú bíróságot. A tisztességes eljáráshoz fűződő jogból eredő követelményeknek ilyen tartalmú döntés felelt volna meg. Azzal azonban, hogy a Kúria felülvizsgálati ítéletében a jogerős közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte, az  elsőfokú közbenső ítéletet megváltoztatta és a  keresetet elutasította, az indítványozó keresetét akként utasította el jogerősen, hogy az eshetőleges kereseti kérelmének egyik elemét egyetlen bírói fórum sem bírálta el érdemben. Ez az eljárás pedig sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő jogot.

 

(Megjegyzem, hogy a Kúria döntésének az Alkotmánybíróság határozatában foglalt okból fennálló, teljesen nyilvánvaló Alaptörvény-ellenessége mellett komoly aggályok vethetők fel abban a tekintetben is, hogy jogszerű volt-e az elsődleges jogalap elutasítása a szakértői bizonyítás eredményének hiányosságai okán. Álláspontom szerint ebben a tekintetben is az az eljárás felelt volna meg a tisztességes eljárás követelményének, ha a Kúria a kereset elutasítása helyett, a szakértői vélemény ellentmondásainak és hiányosságainak feltárása mellett, azok kiküszöbölése érdekében új eljárásra utasítja az elsőfokú bíróságot. Elképzelhető ugyanis, hogy nem a bizonyító felperes, hanem a bíróságok értékelték tévesen aggálytalannak és ellentmondásmentesnek a szakértői véleményt, s ebben az esetben a Kúria az eljárt bíróságok tévedéséért a felperest "büntette" azzal, hogy úgy nyilvánította alaptalannak az elsődleges jogalapot, hogy még lehetőséget sem adott az annak alátámásztására hivatott szakvélemény hibáinak kiküszöbölésére.)

 
 
IV/1175/2016 (2018. december 4.)
 
Pótmagánvádlóként való fellépés lehetősége - Hamis vád minősített esetének sértettje - A vádindítvány elutasítása a sértetti minőség hiánya okán - A bírósághoz fordulás jogának sérelme 
 
Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az első- és a másodfokú bíróság határozatát, melyekkel ezen bíróságok az indítványozó vádindítványát elutasítva megszüntették az általa kezdeményezett büntetőeljárást. A bíróságok ezen határozataikat arra alapították, hogy a hamis vád passzív alanya nem jogosult magánvádlóként fellépni, mivel a hamis vád az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény, ezért a hamisan megvádolt személy sérelme csak áttételes lehet. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó vádindítványa alapján eljárt bíróságok ezen jogértelmezése nem volt összhangban a tisztességes eljáráshoz fűződő alapjog egyik részjogosítványából, nevezetesen a bírósághoz fordulás jogából eredő alkotmányos követelményekkel. Az Alkotmánybíróság kiemelte: a sértetti minőségnek, az egyéb feltételek teljesülésének és a kizáró körülményeknek a vizsgálata az egyedi ügyekben eljáró bíróságok feladata. Ennek következtében az egyedi ügyekben eljáró bíróságok feladata annak a vizsgálata, hogy a pótmagánvádlói fellépés általános feltételei a hamis vád egyes eseteiben fennállnak-e, a pótmagánvádlói vádindítvány előterjesztésére az érintett jogosult-e. A pótmagánvádlói fellépés vizsgálatát érintően a bíróság eljárása abban az esetben áll összhangban az Alaptörvénnyel, ha a bírósághoz fordulás jogát ténylegesen is biztosítja valamennyi olyan sértettnek, akik számára a jogalkotó azt gyakorolhatóvá tette. A konkrét ügyben az eljáró bíróságok nem hagyhatták volna figyelmen kívül azt a körülményt, hogy az indítványozó a büntetőeljárás lefolytatását a hamis vád Btk. 268. § (2) bekezdése szerinti minősített esete alapján kezdeményezte. A bűncselekmény alapesetéhez képest a (2) bekezdés szerinti minősített eset törvényi tényállásának az eleme az is, hogy a hamis vád alapján az érintett ellen megindul a büntetőeljárás. A hamis vád ezen esetében tehát sor kerül a hamisan megvádolt személy meggyanúsítására: a hatóság közli vele az alapos gyanút, adatait nyilvántartásba veszi és gyanúsítottként kihallgatja. Az Alkotmánybíróság szerint a sérelem közvetlensége tekintetében tehát a (2) bekezdés szerinti minősített eset bizonyosan más megítélést kíván, minta tényállás (1) bekezdése szerinti alapeset. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a hamis vád által okozott sérelem az indítványozót érintően a fentiekre figyelemmel közvetlennek minősült. Annak következtében, hogy az indítványozó sértetti minőségének a hiányát a bírósáságok a törvényi tényállás és a konkrét eset összes körülményének az érdemi vizsgálata nélkül állapították meg, az eljárási törvény olyan rendelkezéseinek az alkalmazását mulasztották el, amelyek az indítványozó számára alapvető jogot közvetítettek, a bírósághoz fordulás jogának az érvényesülését garantálták. Az alapul fekvő, kétség kívül szakjogi kérdés megítélésekor – nevezetesen, hogy az indítványozó lehet-e pótmagánvádló – a bíróságok nem voltak figyelemmel annak alapjogi aspektusára, vagyis arra, hogy a pótmagánvádlói minőség kizárásával az indítványozót nemcsak törvényes lehetőségei, hanem Alaptörvényből fakadó joga gyakorlásában is korlátozzák. Az indítványozó által kezdeményezett büntetőeljárás megszüntetése következtében ugyanis az indítványozó nem gyakorolhatta a jogalkotó által biztosított és a Be. rendelkezéseivel közvetített jogáta bírósághoz forduláshoz. A 2018. július 1-től hatályos új bünettőeljárási törvény részben megváltozott normaszövegére tekintetel az Alkotménybíróság szükségesnek tartotta kiemelni, hogy annak ellenére, hogy az új törvény a pótmagánvádlói fellépésre kizárólag a bűncselekmény által előidézett közvetlen sérelem vagy veszélyeztetés esetén ad lehetőséget, változatlanul fennálló követelmény a bíróságokkal szemben, hogy a sérelem vagy a veszélyeztetés közvetlenségének a vizsgálatát az eset konkrét körülményeire figyelemmel, mindig egyedileg végezzék el. Ilyen módon garantálható ugyanis a pótmagánvádló jogainak az Alaptörvénnyel összhangban álló érvényesítése.
 
 
V/507/2018 (2018. november 6.)
 
A rokkantsági ellátások összegének meghatározása - Az ellátás összegének csökkentése az állapotjavulásra történő hivatkozással - Az egészségi állapotnak kizárólag jogszabályi változásokból eredő "javulása" - A tulajdonhoz való jog sérelme - Az egészségi állapot tényleges javulása vizsgálatának követelménye
 
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvébe és - ennek folytán - az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdésébe ütközik az a 2012-től hatályos szabályozás, melynek alapján a rokkantsági ellátások összegének jelentős mértékű csökkentése vált lehetővé olyan állapotjavulásra történő hivatkozással, mely - az egészségi állapot tényleges javulása nélkül - kizárólag a jogi kritériumrendszer változásából eredt. Az Alkotmánybíróság ezért egyrészt felhívta a jogalkotót olyan szabályok megalkotására, melyek lehetővé teszik az ellátás összegének meghatározása során az ellátásra jogosultak élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota javulásának mértéke, illetőleg a 2012. január 1. napját megelőzően megállapított ellátás összege figyelembevételét, másrészt pedig alkotmányos követelményként rögzítette, hogy az ellátás összegének meghatározása során az állapotjavulás ténye kizárólag azon ellátásra jogosultak esetén vehető figyelembe, akiknek nem csak a jogszabályok szerinti kategóriák és értékek alapján meghatározott jogi értelemben vett állapota, hanem az élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota is kedvezően változott. 
 
(A határozathoz érdekes, figyelemre méltó különvéleményt írt Pokol Béla alkotmánybíró. Pokol szerint az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseit az Alkotmánybíróság legfeljebb csak mint "autentikusságot nélkülöző egyszerű jogászi véleményeket" vehetné figyelembe, mivel az EJEB döntéseit ténylegesen nem az arra illetékes bírói tanácsok formálják ki az Európai Emberi Jogi szerződés alapulvételével, hanem egy, az évek alatt kialakult kb. 300 fős emberjogászi apparátus a bírák függetlenségének legelemibb hiánya mellett. Pokol Béla tehát lényegében véve megkérdőjelezi az EJEB autoritását és - ennek folytán - döntéseinek autentikusságát. Ezen véleményt olvasva azért az embernek sokféle gondolata támad. Egyrészt természetesen nem lehet teljes mértékben alaptalannak tekinteni a nemzetközi bíróságok - tagállamok által delegált - tagjainak kiszolgáltatottságát a nagy képzettséggel, tudással és tapasztalattal rendelkező, kiemelkedő képességű jogászokból álló apparátussal szemben a döntések előkészítése során. Másrészt viszont a bírák apparátus általi "foglyul ejtésére" és a nemzetközi bírói fórumok autoritásának ebből fakadó vitatására alapított érvelés kiváló eszköz lehet a nemzetközi jogból (és az EU-jogból) származó kötelezettségek figyelmen kívül hagyására hajlamos, ezért a nemzetközi szervezetek jogi kontrollját kényelmetlennek érző, s ezen kontroll alól szabadulni kívánó kormányok számára. Határozott véleményem szerint a megkérdőjelezhető autoritású nemzetközi bírói fórumoknak való alávetettség még mindig sokkal kevesebb veszélyt hordoz magában, mint a nemzeti kormányok ezen kontroll alóli felszabadulása. Különösen igaz ez a végrehajtó hatalomnak - a fékek és ellensúlyok szisztematikus leépítéséből eredő - túlhatalmával és az egyenlőtlen és igazságtalan választási szisztémának köszönhetően létrejött alkotmányozó "többség" zsarnokságával karakterizálható "illiberális" rendszerek esetében...)
 
Az Alkotmánybíróság határozata itt olvasható.
 
 
3311/2018 (2018. október 16.)
 
Az ügyfél értesítésének elmulasztása az elsőfokú hatósági eljárás megindításáról - A bizonyítékok megismeréséhez fűződő jog korlátozása az elsőfokú hatósági eljárásban - A tisztességes hatósági eljáráshoz való jog sérelme
 
Az Alkotmánybíróság a Kúria ítéletét Alaptörvény-ellenesnek minősítette, s ezért megsemmisítette. Határozatában megállapította, hogy az eljárás megindításáról való döntés, valamint a bizonyítékok ügyféllel való ismertetésének elmaradása az elsőfokú hatósági eljárás során olyan eljárási szabálysértések, amelyek kihatnak az ügy érdemére. A tisztességes eljáráshoz való jog alapján az egyes eljárási garanciák olyan értéket jelentenek, amelyek megszegése vagy be nem tartása kihat az ügy érdemére, az ügy kimenetelétől függetlenül. Az elsőfokú döntéssel szembeni jogorvoslat lehetősége, illetve az ezen jogorvoslat alapján lefolytatandó másodfokú hatósági eljárás sem alkalmas ezen jogsértések következményeinek orvoslására, mivel egyészt fogalmilag kizárt az ügy megindításáról való értesítés elmaradásának korrigálása, másrészt pedig a bizonyítással kapcsolatos indítványozási és észrevételezési jog éppen azt teszi lehetővé, hogy már az elsőfokú eljárásban ütköztetni lehessen az álláspontokat. Ha ez a bizonyítékok ügyféllel való megismertetésének elmaradása miatt nem történik meg az elsőfokú eljárásban, a másodfokú eljárásban ugyan van rá lehetőség a teljes felülbírálat okán, azonban a másodfokú döntés ellen már nem lehet jogorvoslatot előterjeszteni, így a bizonyítással kapcsolatos érvelés sem kifogásolható. Az elsőfokú döntés elleni jogorvoslat pedig az alapvető eljárási jogok korlátozása miatt fogalmilag nem lehet teljes körű. Az ügyféli jogok csorbulása emellett a jogorvoslatok számának növekedésével is jár, amely a tisztességes eljáráshoz való jog immanens részét képező észszerű időn belül történő elbírálás követelménye ellen hat. 
 
Az Alkotmánybíróság határozata itt olvasható.
 

A honlapon található információk csupán tájékoztató jellegűek, nem minősülnek jogi vagy egyéb szakmai tanácsnak. A felhasználó ezen információkra alapított döntése, illetve cselekménye ennél fogva kizárólag a felhasználó felelőssége. Amennyiben tanácsra van szüksége konkrét jogi problémájával kapcsolatban, vagy a honlapon közölt információkról szeretne további tájékoztatást kapni, kérem, döntése meghozatala előtt feltétlenül lépjen kapcsolatba velem.

Regisztráljon honlapomra! 

Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - elolvashatja a "Fejezetek a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos jogi kérdések köréből" és a "Követelések határon átnyúló érvényesítésének és behajtásának jogi eszközei az Európai Unióban. 1. Polgári és kereskedelmi ügyek" című e-book-okat, csakúgy, mint a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos ügyeimben született anonimizált bírósági határozatokat és nyomon követheti az Európai Unió Bírósága előtt folyamatban lévő magyar vonatkozású ügyeket.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!

 

akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt. [Lásd Bvtv. 436. § (10) bekezdés a) pont] E különleges esetekre a kártalanítás általános szabályaihoz képest bizonyos körben – értelemszerűen – eltérő rendelkezések megállapítására volt szükség, így a jogalkotó egyértelművé tette, hogy utóbbi esetkörben az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdődik.

 


Új regisztráció






Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a https://www.magyarugyvedikamara.hu honlapon találhatók.