C-284/24. számú ügy (2025. október 2.) – a szándékos erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésére vonatkozó nemzeti rendszerrel szembeni követelmények

Ellentétes az uniós joggal a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésére vonatkozó nemzeti rendszer, ha az átélt fájdalomból és szenvedésből eredő nem vagyoni károkra vonatkozó kárenyhítést általánosságban kizárja. Bár a tagállamok nem feltétlenül kötelesek az ezen áldozatok által elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk teljes megtérítését biztosítani, a kárenyhítés meghatározása során figyelembe kell venniük az elkövetett bűncselekmény áldozatra gyakorolt következményeinek súlyosságát, valamint azt a kártérítést, amelyet az áldozat az elkövető jogellenes károkozásért való felelőssége címén elérhet.

A bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/80/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: „Irányelv”) 12. cikkének (2) bekezdése értelmében a tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak nyújtott kárenyhítés tekintetében nemzeti jogszabályaik előírják egy olyan rendszer meglétét, amely igazságos és megfelelő kárenyhítést biztosít az áldozatok számára, függetlenül azok szokásos tartózkodási helyétől. Az ezen állami kárenyhítési rendszer által az áldozatok részére biztosított kárenyhítés kiegészíteni hivatott az elkövető jogellenes károkozásért való felelőssége címén elérhető kártérítést. A 2012/29 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) pontjában szereplő meghatározás szerint az áldozat olyan természetes személy, aki közvetlenül bűncselekmény következtében sérelmet szenvedett – ideértve a fizikai, szellemi vagy érzelmi sérülést, vagy gazdasági hátrányt.

Az áldozatok kárenyhítésére vonatkozó ír jogszabályi rendelkezések nem teszik lehetővé kártérítés megállapítását a bűncselekménnyel okozott nem vagyoni károkért, vagyis az átélt fájdalmakért és szenvedésért.

Az alapeljárás Spanyolországban született és Írországban lakóhellyel rendelkező felperese Írországban erőszakos bűncselekmény áldozatává vált. Ezen okból kifolyólag kártérítés iránti kérelmet nyújtott be a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről határozó ír bírósághoz (a továbbiakban: CICT) az áldozatok kárenyhítésének ír rendszere alapján. Kérelmében előadta, hogy a sérelmére elkövetett bűncselekményből eredően jelentős testi és lelki sérüléseket szenvedett, a bekövetkezett munkaképtelen állapota miatt pedig elveszítette a munkahelyét. A CICT a felperes kérelme nyomán meghozott határozatában kizárólag a bűncsekmény miatt keletkezett költségek megtérítéséről rendelkezett, összesen 645,62,- EUR összegben. Felperes ezt követően keresetet nyújtott be az előterjesztő ír bírósághoz, melyben annak megállapítását kérte, hogy az áldozatok kárenyhítésének ír rendszere összeegyeztethetetlen az Irányelvvel és/vagy az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 1., 3., 4., 7. és 9. cikkével, mivel e rendszer az átélt fájdalomért és szenvedésért járó kártérítést is magában foglaló általános kártérítés kizárása miatt nem ír elő igazságos és megfelelő kárenyhítést. Ezen túl annak megállapítását is kérte, hogy a bűncselekmény áldozataként kártérítésre jogosult a bűncselekmény miatt átélt fájdalom és szenvedés után. Az előterjesztő bíróságban kétségek merültek fel abban a tekintetben, hogy az Irányelv alapján milyen mértékben kell méltányos és megfelelő kárenyhítést nyújtani az erőszakos szándékos bűncselekmények áldozatai által elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk – beleértve az átélt fájdalmat és szenvedést – megtérítése érdekében, illetve, hogy a tagállamok jogosultak-e korlátozni a kártérítési rendszer hatályát a nem vagyoni károk tekintetében. Ezen okból kifolyólag az előterjesztő bíróság öt kérdést tett fel az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali kérelem formájában. Kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra várt választ a Bíróságtól, hogy az Irányelv 12. cikkének (2) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésére vonatkozó olyan nemzeti rendszer, amely a nem vagyoni kár tekintetében az ezen áldozatok által átélt fájdalomért és szenvedésért járó bármely kárenyhítést általánosságban kizár.

Az előterjesztő bíróság kérdéseire adandó válasz megfogalmazásakor a Bíróság rögzítette, hogy az uniós jogalkotó által az Irányelvvel bevezetett rendszer kárenyhítési és nem kártérítési célú, amiből következően az uniós jog nem várja el a tagállamoktól, hogy a szándékos bűncselekmények áldozatai által a sérelmükre elkövetett bűncselekményből eredő minden vagyoni és nem vagyoni kárt megtérítsenek. Az Irányelv alapján a tagállamok arra kötelesek, hogy ezen áldozatok számára igazságos és megfelelő kárenyhítést nyújtsanak. Annak eldöntése, hogy a tagállam által nyújtott kárenyhítés az adott esetben igazságosnak és megfelelően minősül-e, végső soron a tagállami bíróságok feladata.

Ítéletében a luxemburgi taláros testület ugyanakkor kijelölte a tagállami bíróságok mérlegelési tartományának határait is. Leszögezte ugyanis, hogy csak akkor tekinthető igazságosnak és megfelelőnek az állami kárenyhítés, ha – az elkövetett bűncselekmény áldozatra gyakorolt következményeinek figyelembe vételével - megfelelő mértékben ellensúlyozza az áldozatok által átélt szenvedést és ezáltal az elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk megtérítéséhez történő megfelelő hozzájárulásnak tekinthető. Ebből következően nem tekinthető igazságos és megfelelő kártérítésnek a csupán szimbolikus,  vagy az elkövetett bűncselekmény áldozatra gyakorolt következményeinek súlyosságához mérten nyilvánvalóan elégtelen kárenyhítés.

Ezt követően az uniós bírói grémium azt a kérdést tette vizsgálata tárgyává, hogy az Irányelv lehetővé teszi-e a tagállamok számára, hogy teljes mértékben kizárják az áldozat által elszenvedett nem vagyoni károk enyhítését az állami kárenyhítési rendszerből. A Bíróság erre a kérdésre az alábbi megfontolásokra tekintettel nemmel válaszolt.

Először is leszögezte, hogy az Irányelv szövege nem tartalmaz korlátozást a kárenyhítés tekintetében figyelembe veendő károk vonatkozásában, vagyis az Irányelv nem zárja ki a nem vagyoni károk figyelembe vételét. Másodszor, a 2012/29 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) pontjában szereplő fogalommeghatározás értelmében áldozat alatt a sérelmére elkövetett bűncselekmény folytán nem vagyoni kárt elszenvedett személy is értendő. Ebből következően nem lehet különbséget tenni aszerint, hogy az elkövetett bűncselekmények áldozatai milyen típusú károkat szenvedhettek el, illetve milyen következményeknek lehetnek kitéve. Ilyen különbségtételre az Irányelv egyetlen rendelkezése sem ad alapot. Emellett maga az Irányelv is utal a Chartára, leszögezve, hogy az Irányelv tiszteletben tartja a Charta által megerősített alapvető jogokat és elveket, márpedig a Charta 3. cikkének (1) bekezdése szerint a személyi sérthetetlenség alatt a testi és a szellemi sérthetetlenség egyaránt értendő. Mindebből következően az Irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében előírt kárenyhítésnek hozzá kell járulnia minden nem vagyoni kár megtérítéséhez, beleértve az átélt fájdalom és szenvedés miatti kárt is.

Mindezen megfontolásokra tekintettel a Bíróság akként válaszolt az előterjesztő ír bíróság kérdéseire, hogy az Irányelv 12. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésére vonatkozó olyan nemzeti rendszer, amely a nem vagyoni kár tekintetében az ezen áldozatok által átélt fájdalomért és szenvedésért járó bármely kárenyhítést elvből kizár. Noha szükséges a nemzeti kárenyhítési rendszerek pénzügyi életképességét biztosítani, és így a tagállamok nem feltétlenül kötelesek az ezen áldozatok által elszenvedett vagyoni és nem vagyoni kár teljes megtérítését előírni, az e rendelkezés értelmében vett igazságos és megfelelő kárenyhítés megköveteli, hogy az ilyen kárenyhítés meghatározása során figyelembe vegyék az elkövetett bűncselekmények ezen áldozatokra gyakorolt következményeinek súlyosságát, valamint azt a kártérítést, amelyet az ilyen áldozatok az elkövető jogellenes károkozásért való felelőssége címén elérhetnek.

A Bíróság ítéletét itt elolvashatja

Dr. Fülöp Botond

2025. október 29.