Néhány kritikai észrevétel a Kúria devizahitelekkel kapcsolatos jogegységi határozatához

A Kúria 6/2013 számú polgári jogegységi határozata kapcsán ismét bebizonyosodott a régi bölcsesség igazsága, miszerint az ördög a részletekben rejlik. A határozatnak a hírekben leggyakrabban említett megállapításai, miszerint a deviza alapú kölcsönszerződések önmagában az árfolyamkockázat adósra telepítése okán nem ütköznek sem jogszabályba, sem a jóerkölcsbe, nem uzsorás és nem színlelt szerződések, s nem irányulnak lehetetlen szolgáltatásra sem, a Kúria korábbi ítéleteinek ismeretében jogászi körökben aligha keltettek nagy meglepetést. A határozat indokolása azonban már tartogat jó néhány – jogászi szemmel is - meglepő megállapítást, melyek a devizaalapú fogyasztói kölcsönszerződésekkel kapcsolatos eddigi joggyakorlat lényeges, mégpedig az adósokra nézve hátrányos változásával fenyeget. A Kúria egyes jogi következtetései a törvény contra legem értelmezésén alapulnak, ellentétesek az eddig következetesen alkalmazott magyar bírói joggyakorlattal, s nem tűnnek összhangban lévőnek sem az uniós és magyar fogyasztóvédelmi rendelkezések céljával, sem pedig az Európai Bíróság fogyasztóvédelmi tárgyú ítéleteivel. A következőkben a határozat ezen, véleményem szerint alkotmányossági és uniós jogi szempontból is aggályokat felvető részeit teszem vizsgálat tárgyává.

1. A fogyasztói szerződések elhatárolásának elmulasztása

A jogegységi határozat – a preambulum szerint - „a deviza alapú kölcsönszerződésekkel” kapcsolatos perekben felmerült egyes elvi kérdések tárgyában született. A határozat – helyesen – megállapítja ugyan, hogy a deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések egyaránt lehetnek fogyasztóval, illetve fogyasztónak nem minősülő jogalanyokkal kötött szerződések, ám a jogegységi tanács ezen megállapítás jogkövetkezményeinek levonását elmulasztotta, és határozatában nem különítette el egymástól a szükséges mértékben a fogyasztói, illetve a fogyasztói szerződéseknek nem minősülő egyéb szerződésekkel kapcsolatos értelmezési kérdések vizsgálatát. Ezt annak ellenére nem tette meg, hogy:

1. a fogyasztói szerződésekre egy önálló – európai és magyar - jogi rezsim (nevezetesen a fogyasztóvédelmi jog) is vonatkozik,
2. a fogyasztóvédelmi jog az uniós jog által harmonizált jogterületnek tekinthető, melynek alkalmazása során nem hagyhatók figyelmen kívül sem az uniós jogszabályok, sem pedig az Európai Unió Bíróságának kiforrott joggyakorlata,
3. a fogyasztóval kötött lakossági kölcsönszerződésekre a törvény 2010 előtt eltérő szabályokat állapított meg, 2010. óta pedig azt külön törvény, nevezetesen a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. tv. szabályozza,
4. a fogyasztói szerződések esetén – a tisztességtelen szerződési feltételek vonatkozásában – más jogkövetkezménye van az érvénytelenségnek (semmisség a megtámadhatóság helyett), illetve más esetben eredményezi a részleges érvénytelenség a szerződés megdőlését.
5. a fogyasztói szerződések esetén érvényesül a relatív semmisség intézménye,
6. a fogyasztók jogai – az Alaptörvény M) Cikkének (2) bekezdése alapján – az állam védelme alatt állnak, így tehát azok védelme az állami szervek, így a bíróságok alkotmányos kötelezettsége, s végül, de korántsem utolsó sorban
7. más a bírói jogértelmezés zsinórmértéke is, mivel a fogyasztói szerződések esetén a jogszabályokat – az Alaptörvény 28. Cikke, valamint az uniós jog alapján - teleologikus módon, az Alaptörvény M) Cikkének (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettség figyelembe vételével, az európai és magyar fogyasztóvédelmi rendelkezések minél teljesebb és hatékonyabb érvényesülésére törekedve kell értelmezni és alkalmazni.

Álláspontom szerint a jogegységi tanácsnak a bíróságok számára egyértelművé kellett volna tennie, hogy egészen más szempontok szerint ítélendők meg a fogyasztóval, illetve a fogyasztónak nem minősülő jogalanyokkal megkötött szerződések. A fogyasztói és az egyéb szerződések „egy kalap alá vétele” egyes érintett kérdések vizsgálata, elemzése során (pl. érvénytelenség jogkövetkezményei, tájékoztatási kötelezettség elmulasztása) olyan lényeges fogyatékossága a jogegységi határozatnak, mely azt – több vonatkozásban – a fogyasztói jogviták során alkalmazhatatlanná, s – miként azt a későbbiekben részletesen kifejtem – fogyasztóvédelmi szempontból kifogásolhatóvá, sőt, bizonyos esetekben kifejezetten kontraproduktívvá teszi. Ezen hiányosság felveti továbbá a határozatnak az Alaptörvény 28. Cikkével való összhangjának kérdését is, mivel a kötelezően figyelembe veendő fogyasztóvédelmi szempontok rögzítésének és a fogyasztói szerződések sajátos szempontú vizsgálatának elmulasztása okán a fogyasztói szerződésekre vonatkozó jogszabályok fogyasztóvédelmi célú értelmezése és alkalmazása kerül veszélybe. Sőt, a jogegységi határozat a devizaalapú kölcsönszerződések megítélése tekintetében a törvény, valamint a bírósági joggyakorlat által kialakított védelmi szinthez képest visszalépést jelent, ezen védelmi szintet leszállítja, ezáltal pedig sérti az Alaptörvény M) Cikkének (2) bekezdését is.

Megjegyzem, Pokol Béla szerint ha egy bíróság a devizahiteles ügyek megítélésénél nem vonta be értelmezésébe az M) Cikk (2) bekezdését, akkor már formai okokból is alaptörvény-ellenesnek minősül az ítélete. Márpedig a Kúria egy túlnyomórészt fogyasztói szerződéseket érintő kérdésben úgy hozta meg jogegységi határozatát, hogy abban még csak említést sem tett az Alaptörvény M) Cikkének (2) bekezdéséről!

2. A Hpt. 213. § (1) bekezdésének contra legem értelmezése

A jogegységi határozat indokolásának III. 2.a) pontjának utolsó bekezdésében a Kúria a következőket állapítja meg: „A Hpt. 213. § (1) bekezdése értelmében az a)-g) pontoknak nem megfelelő tartalmú szerződés semmis. E felsorolásban vannak olyan pontok, amelyek az egész szerződés érvénytelenségét eredményezhetik, például, ha a szerződés tárgya, a THM mértéke, illetve a törlesztőrészletek nagysága nincs a szerződésben rögzítve. Más pontok, így pl. a d) pont részleges érvénytelenséget eredményez, mivel a törvényi követelményeknek nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezések a szerződés jól körülhatárolható részét érintik.” A III.5. pont második bekezdésében pedig a következőképpen fogalmaz: „A Hpt. 213. § (1) bekezdése a szerződés semmisségének a jogkövetkezményét írja elő olyan fogyasztói és lakossági kölcsönszerződésekre, amelyek nem tartalmazzák az a)-g) pontokban előírtakat. A Hpt. azzal, hogy a szerződés semmisségét mondja ki, nem határoz arról, hogy a semmisségnek a Ptk.-ban szabályozottaktól eltérő jogkövetkezménye lenne. A Ptk. alapján kell megítélni azt a kérdést is, hogy valamely kötelező tartalmi elem hiánya vagy a jogszabályi előírásoknak nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezés részleges vagy teljes érvénytelenséget eredményez-e. A Hpt. 213. § (1) bek. rendelkezéséből ugyanis nem következik, hogy részleges érvénytelenség megállapítása kizárt lenne. A Hpt. 213. § (1) bek. a)-g) pontjai közül a leggyakrabban hivatkozott érvénytelenségi ok a d) pont, amely szerint semmis a szerződés, ha nem tartalmazza azon feltételek, illetve körülmények részletes meghatározását, amelyek esetében a hiteldíj megváltoztatható. A Hpt. 213. § (1) bek. d) pontjában írt semmisségi ok nyilvánvalóan jól körülhatárolható, a többi rendelkezésre kihatással nincs, a szerződés a hiteldíj változtatás figyelmen kívül hagyásával teljesíthető, így csak részleges érvénytelenséget eredményez.”

A Hpt., vagyis a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény - 2010. június 11-ig hatályban volt - 213. § (1) bekezdése a következőképpen rendelkezett: „Semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés, amelyik nem tartalmazza

a) a szerződés tárgyát,

b) az éves, százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót, a hiteldíjmutató számítása során figyelembe nem vett egyéb - esetleges - költségek meghatározását és összegét, vagy ha az ilyen költségek pontosan nem határozhatók meg, az ezekre vonatkozó becslést,

c) a szerződéssel kapcsolatos összes költséget, ideértve a kamatokat, járulékokat, valamint ezek éves, százalékban kifejezett értékét;

d) azon feltételeknek, illetőleg körülményeknek a részletes meghatározását, amelyek esetében a hiteldíj megváltoztatható,

e) e törlesztő részletek számát, összegét, a törlesztési időpontokat,

f) a szükséges biztosítékok meghatározását, valamint

g) a szerződéshez kapcsolódóan a fogyasztótól megkövetelt biztosítások megjelölését.”

A jogegységi határozatban foglalt azon megállapítás, miszerint a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés vonatkozásában a Hpt.-nek a 2010. június 11-ig hatályban volt 213. § (1) bekezdése által előírt kötelező tartalmi elemek között vannak olyanok, melyek hiánya a szerződés részleges érvénytelenségét eredményezik csupán, a törvényszöveg contra legem értelmezését jelenti, s ennek folytán – több szempontból is - alaptörvény-ellenes. A Kúria ugyanis a törvénynek a szavak általánosan elfogadott jelentése alapján teljesen egyértelmű, nyelvtanilag világos, megfogalmazását tekintve félreérthetetlen rendelkezését, miszerint „semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés...”, bizonyos, kötelezően előírt tartalmi elemek hiánya esetére önhatalmúlag felváltotta a „részlegesen érvénytelen az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés...” fordulattal. A „semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés,...” fordulatot csak a törvény szövegével ellentétes módon lehet úgy értelmezni, ahogy azt a jogegységi tanács tette, hiszen a jogszabályhely megfogalmazásából mindenfajta kétséget kizáró, teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a törvényalkotó a felsorolásban szereplő tartalmi elemek mindegyikének hiányához a szerződés, vagyis a teljes szerződés semmisségét kívánta – tegyük hozzá: nem véletlenül - jogkövetkezményként előírni. A jogegységi határozatban foglaltakkal szemben a Hpt. 213. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésből igenis egyenesen és félreérthetetlenül következik, hogy a részleges érvénytelenség megállapítása a norma megsértése esetén kizárt.