Önbíráskodás bűntette, személyi szabadság megsértésének bűntette és testi sértés bűntette

Ezt a védőbeszédet a másodfokú bíróság előtt mondtam el, miután az elsőfokú bíróság védencemet bűnösnek mondta ki csoportosan, társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntettében, társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében, valamint társtettesként elkövetett testi sértés bűntettében, és ezért őt halmazati büntetésül 2 év és 1 hónap )végrehajtandó) szabadságvesztésre, valamint 2 év közügyektől eltiltásra ítélte. A másodfokú bíróság egyetértett a védőbeszédemmel annyiban, hogy védencem az önbíráskodás bűntettét és a személyi szabadság megsértésének bűntettét nem társtettesként, hanem bűnsegédként követte el, illetve, hogy a vele szemben az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés túlzottan szigorú. Ezért, miközben védencem bűnösszégét garázdaság bűntettében is megállapította, a vele szemben kiszabott szabadságvesztés tartamát 2 évre csökkentette, végrehajtását pedig 6 éb próbaidőre felfüggesztette.

 

Tisztelt Törvényszék!

Az elsőfokú bíróság a fellebbezésemmel támadott ítéletével védencemet bűnösnek mondta ki csoportosan, társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntettében - Btk. 368.§ (1) bekezdés, (2) bekezdés, c) pont -, társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében - Btk. 194.§ (1) bekezdés, (2) bekezdés, a) pont -, valamint társtettesként elkövetett testi sértés bűntettében - Btk. 164.§ (1) bekezdés, (3) bekezdés -, és ezért őt halmazati büntetésül 2 év és 1 hónap szabadságvesztésre, valamint 2 év közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy a kiszabott szabadságvesztést börtön fokozatban kell végrehajtani és abból védencem a büntetés kettőharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Az elsőfokú bíróság védencemet az ellene emelt társtettesként elkövetett testi sértés vétségének vádja aló felmentette. Az elsőfokú bíróság emellett kötelezte védencemet külön 167.358,- Ft, míg a többi vádlottal egyetemlegesen 104.421,- Ft bűnügyi költség megfizetésére.

Az elsőfokú bíróság ítéletének 12. pontjában helytelenül szerepel a sértett neve, ami helyesen X. A 85. pontban úgyszintén helytelenül szerepel a sértett neve, ami helyesen Y.

A következő bizonyítékokra tekintettel helytálló döntéssel mentette fel az elsőfokú bíróság védencemet az ellene társtettesként elkövetett testi sértés vétségének vádja alól. Védencem az eljárás során mindvégig tagadta, hogy részt vett ebben a cselekményben. A legfontosabb bizonyíték természetesen magának a sértettnek, vagyis Y-nak a vallomása, aki akként nyilatkozott a tárgyaláson, hogy védencem ugyan jelen volt a cselekménynél, de – miután az elsőfokú bíróság szembesítette védencemmel – egyértelműen kijelentette, hogy – idézem - „(IV.r. vádlott neve) a Zrínyi utcai verekedésnél nem ütött meg.”  (13. sz. jkv., 20. oldal, utolsó bekezdés.) Az elsőfokú bíróság a sértett ezen nyilatkozatára tekintettel megállapította, hogy a sértett és védencem szembesítése ebben a vonatkozásban eredményre vezetett. Később, egy másik tárgyaláson pedig kifejezetten akként nyilatkozott a sértett, hogy védencem csak később ért a cselekmény helyszínére (62. sz. jkv., utolsó bek.). (I.r. vádlott neve) (a továbbakban: „I.r. vádlott”), II.r., III.r. és V.r. vádlottak nyomozás során tett vallomásai ugyancsak egymással teljes mértékben megegyezően azt tartalmazták, hogy védencem nem vett részt a sértett bántalmazásában. V.r. vádlott kijelentette, hogy védencem ott sem volt, amikor a sértettet bántalmazták, védencem ugyanis – V.r. vádlottal együtt – ott maradt a rendezvényen (30. sz. jkv., 5. oldal, 6. bekezdés, valamint 6. oldal, 3. bekezdés). I.r. vádlott a tárgyaláson – immár tanúként - úgy nyilatkozott, hogy egyedül verte meg a sértettet, a többiek csak akkor értek oda, amikor ő már megverte (43. sz. jkv., 9. oldal, 5. bekezdés). Megállapítható tehát, hogy semmilyen bizonyíték nem támasztja alá azt, hogy védencem a sértett Z. utcában történt bántalmazásával összefüggésben bármilyen tényállásszerű magatartást tanúsított volna a sértettel szemben, ellenben mind védencem, mind a sértett, mind pedig az összes többi vádlott ennek ellenkezőjét állította, vagyis azt, hogy védencem nem vett részt ebben a cselekményben. Kiemelendők ebben a vonatkozásban a sértett egyértelmű nyilatkozatai, melyek szerint védencem egyrészt csak később ért a cselekmény helyszínére, másrészt pedig nem ütötte őt meg.

Az elsőfokú bíróság védencemet érintő felmentő rendelkezését egyébként az ügyészség sem támadja fellebbezésében, így az – fellebbezés hiányában - jogerőre emelkedett.

Az önbíráskodás bűntetteként minősített cselekmény vonatkozásában az elsőfokú bíróság azt állapította meg ítéletében, hogy az egy három részcselekményből álló cselekménysorozatként értékelendő (111. pont). Az első részcselekménynek Y vádlottak általi körbeállása tekintendő, aki ennek, valamint az I.r. vádlott általi meglökés hatására visszaadta a mobiltelefont a tulajdonosának, vagyis I.r. vádlottnak. A cselekménysorozat második mozzanata Y sértett Z. utcában történt bántalmazása volt, míg a harmadik részcselekménynek a sértett arra történő kényszerítése tekintendő, hogy mutassa meg a SIM-kártya eldobásának helyét.

Ami az első részcselekményt illeti, az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint védencem részt vett a sértett körbeállásában és „fenyegető jelenlétével” – II.r., III.r. és V.r. vádlottal együtt - „bűnsegédi magatartást valósított meg” (111. pont).

Az önbíráskodás bűntetteként minősített cselekménysorozat második mozzanatát jelentő részcselekményben, vagyis Y sértett Z. utcában történt bántalmazásában védencem – az elsőfokú bíróság helytálló megállapítása szerint – nem vett részt, a cselekmény helyszínére csak a bántalmazás befejeződését követően érkezett meg, ezért őt az ezen részcselekménnyel összefüggésben elkövetett testi sértés vétségének vádja alól felmentette, mely felmentő rendelkezés – fellebbezés hiányában – jogerőre emelkedett.

Végül, az önbíráskodás bűntetteként minősített cselekmény harmadik mozzanata, vagyis a sértett arra történő kényszerítése vonatkozásában, hogy mutassa meg a SIM-kártya eldobásának helyét, az elsőfokú bíróság védencem cselekvősége tekintetében akként állapította meg a tényállást, hogy védencem a sértettből, valamint az őt a ruhájánál fogva vezető I.r. vádlottból és az őket közrefogva kísérő II.r. és III.r. vádlottból álló csoportot attól lemaradva, „kicsit távolabb”, de olyan távolságra követte V.r. vádlottal együtt, hogy ezen távolságra tekintettel „kk. Y sértett tisztában volt azzal, hogy ők is az őt kisérő társaságba tartoznak.” (60. és 111. pont). Bár az elsőfokú bíróság kifejezetten nem rögzítette és nem is indokolta meg ítéletében azon megállapítását, hogy ezen (harmadik) részcselekmény vonatkozásában védencem cselekvőségét tettesi cselekményként minősítette, azonban egyrészt az ítélet rendelkező részéből, másrészt pedig abból, hogy védencem cselekvőségét a cselekmény első mozzanata vonatkozásában bűnsegédi alakzatként értékelte, a második mozzanata tekintetében pedig nem állapította meg a bűnösségét, ez következik. Az elsőfokú bíróság ítélete értelmében tehát védencem az önbíráskodás bűntetteként minősített cselekménysorozat első részcselekményében részesként (bűnsegédként), a harmadikban tettesként vett részt, a másodikban pedig nem vett részt.

Ami tehát az első részcselekményt illeti, az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az a sértettnek I.r. vádlott általi meglökése révén vált tényállásszerűvé az önbíráskodás bűntette vonatkozásában (48 pont), míg védencem „fenyegető jelenlétével” nyújtott szándékosan segítséget a cselekményt tetteséként elkövető I.r. vádlottnak.

A vádirati tényállás – szemben az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással – nem tartalmazta azt, hogy I.r. vádlott a sértettet meglökte. A vádirati tényállás szerint a vádlottak odaléptek a sértetthez, elkérték tőle a telefont, melyet a sértett vissza is adott I.r. vádlottnak.

Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg ítéletében, hogy a telefon visszakérése során a vádlottak – tényállásszerű magatartást kifejtve - megvalósították az önbíráskodás bűntettét.

Az önbíráskodás bűntettét az követi el, aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön. A tényállás nélkülözhetetlen eleme tehát az erőszak, vagy fenyegetés. A Btk. 368.§ (3) bekezdése értelmében ugyanakkor nem valósul meg önbíráskodás, ha az erőszak vagy a fenyegetés alkalmazása az igény érvényesítésének megengedett eszköze.

A Ptk. 5:6.§ kimondja, hogy a tilos önhatalom ellen a birtokos - a birtok megvédéséhez szükséges mértékben - önhatalommal is felléphet. Az elveszett birtok visszaszerzése érdekében önhatalommal akkor lehet fellépni, ha a más birtokvédelmi eszköz igénybevételével járó időveszteség a birtokvédelmet meghiúsítaná.

Az elsőfokú bíróság először is tévesen állapította meg a vádirati tényállással szemben, hogy I.r. vádlott a telefon visszaszerzése érdekében egyszer meglökte a sértettet. Ez a tény ugyanis az eljárás során kétséget kizáró módon nem nyert bizonyítást. Másrészt pedig, még ha ez az egyszeri meglökés meg is történt volna, ez a testi sértésként sem értékelhető cselekmény mindenképpen azon tartományon belül maradt volna, melyet a polgári jog az elveszett birtok visszaszerzése érdekében jogos önhatalomként megenged. A sértett egyszeri meglökése tehát ezen részcselekményt – a Btk. 368.§ (3) bekezdésére tekintettel – abban az esetben sem tenné tényállásszerűvé az önbíráskodás bűntette vonatkozásában, ha megtörtént volna.

Az elsőfokú bíróság semmivel nem indokolta meg ítéletében, hogy mi alapján jutott arra az eredményre, hogy védencem jelenléte az I.r. vádlott által elkövetett cselekményhez történő szándékos segítségnyújtásként értékelendő. Ebben a vonatkozásban annak a kérdésnek van alapvető jelentősége, hogy mire irányult védencem szándéka. Védencem bűnsegédi alakzaton alapuló büntetőjogi felelőssége ugyanis csak abban az esetben állapítható meg, ha jelenlétével az I.r. vádlott tényállásszerű cselekményéhez nyújtott szándékosan segítséget. A bűnsegéd büntetőjogi felelősségének ugyanis szükséges feltételét jelenti annak kétséget kizáró módon történő bizonyítása, hogy tudata kiterjedt a bűncselekmény tényállási elemeire és cselekményét ezek ismeretében, a tettessel (tettesekkel) szándékegységben, szándékosan valósította meg azzal, hogy magatartása alkalmas a tettes cselekmény elősegítésére (3/2011. (X. 14.) Büntető jogegységi határozat III. pont, BH.2025.181., 60. és 75. pont). Ha ellenben jelen esetben védencem jelenlétben megnyilvánuló segítségnyújtási szándéka kizárólag arra terjedt ki, hogy I.r. vádlott visszaszerezze a sértett által eltulajdonított telefonját, anélkül azonban, hogy szándéka kiterjedt volna bűncselekmény elkövetéséhez történő segítségnyújtásra – jelen esetben a sértett erőszakkal, vagy fenyegetéssel történő kényszerítésére – is, akkor a bűnsegédi elkövetői minőség nem állapítható meg a terhére.

Márpedig, az eljárás során semmilyen arra vonatkozó bizonyíték nem merült fel, hogy ezen részcselekmény során védencem szándéka kiterjedt volna a sértett erőszakkal, vagy fenyegetéssel történő kényszerítésére. Védencem egész egyszerűen azért volt ott, hogy a sértett visszaszolgáltassa I.r. vádlottnak a telefont, vagyis, hogy I.r. vádlott érvényt szerezzen jogos igényének. Semmilyen más oka és célja nem volt a jelenlétének. Ezen cselekményt megelőzően semmilyen erőszakos cselekményre nem került sor, ezért az előzményekre rekintettel sem tételezhető fel, hogy védencem szándéka kiterjedt volna ilyen jellegű cselekmény elkövetéséhez történő segítségnyújtásra is. A cselekménysorozat ezen fázisában ugyanis a vádlottak még nem tudtak arról a tényről, hogy a telefonban lévő SIM-kártyát időközben eltávolitották és eldobták, ezért egyik résztvevőben sem tudatosult, hogy a későbbiekben – a SIM-kártya eltávolítása miatt - erőszakos cselekményekre is sor fog kerülni. Nem tekinthető tehát kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy védencem szándéka – a telefon I.r. vádlott általi visszaszerzésének elősegítésén túl – kiterjedt volna az önbíráskodás bűntette vonatkozásában tényállásszerűnek minősülő (erőszakos, vagy fenyegetést megvalósító) cselekményhez történő segítségnyújtásra is. Márpedig, ezen tény kétséget kizáró módon történő bizonyítottsága hiányában védencem büntetőjogi felelőssége ezen részcselekmény vonatkozásában nem állapítható meg,

Az elsőfokú bíróság tehát két okból is tévesen állapította meg védencem bűnösségét ezen (első) részcselekmény vonatkozásában: egyrészt azért, mert nem volt kétséget kizáró módon bizonyított a polgári jog által jogszerűnek elismert jogos önhatalom kereteit túllépő tettesi alapcselekmény (a sértett ellökése), másrészt pedig azért, mert az sem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy védencemnek az erőszakot és a fenyegetést egyaránt nélkülöző, puszta jelenlétével kifejezett szándéka - a telefon I.r. vádlott általi visszaszerzésének, vagyis jogos igénye érvényesítésének elősegítésén túl – kiterjedt volna az önbíráskodás bűntette vonatkozásában tényállásszerűnek minősülő cselekményhez történő segítségnyújtásra is.

Az önbíráskodás bűntettét megvalósító cselekménysorozat harmadik részcselekményében való részvételével az elsőfokú bíróság szerint védencem társtettesként, halmazatban valósította meg az önbíráskodás és a személyi szabadság megsértésének bűntettét.

Ezen részcselekmény, vagyis a sértett kísérése tekintetében az elsőfokú bíróság álláspontja szerint két körülmény alapozza meg védencem cselekményének tényállásszerűségét és ebből eredően a büntetőjogi felelősségét az önbíráskodás bűntette, valamint a személyi szabadság megsértésének bűntette vonatkozásában: egyrészt az, hogy bizonyos távolságról követte a sértettet kísérő csoportot, másrészt pedig az, hogy ezt oly módon tette, hogy a sértett számára egyértelmű volt az őt kísérő csoporthoz tartozása. Erőszakot, vagy fenyegetést megvalósító magatartást védencem az elsőfokú bíróság ítéletében foglalt tényállás szerint ezen részcselekmény vonatkozásában sem fejtett ki, cselekvősége az ítéleti tényállás szerint is kimerült abban, hogy V.r. vádlottal együtt és vele beszélgetve bizonyos távolságban lemaradva követte a sértettet kísérő csoportot.

Ebből következően védencem cselekménye csak abban az esetben tekinthető az önbíráskodás bűntette és a személyi szabadság megsértése bűntette tekintetében tényállásszerűnek, ha a fenti két körülmény kétséget kizáró módon bizonyított tények alapul vételével – közvetlen, vagy közvetett bizonyítás által - bizonyítottnak tekinthető. Ha a bíróság egy vádlott büntetőjogi felelősségét az önbíráskodás és a személyi szabadság megsértésének bűntette tekintetében arra alapítja, hogy a sértettet bizonyos távolságból, tőle lemaradva, de oly módon kísérte, hogy jelenléte a sértettre akaratot megtörő, vagy akaratot bénító hatást gyakorolt, akkor ítéletében számot kell adnia arról, hogy milyen kétséget kizáró módon bizonyított tények alapján jutott erre a következtetésre, közvetett bizonyítás esetén pedig ismertetnie kell a bizonyítandó tényekre vonatkozó ténybeli következtetéseit is, vagyis azt, hogy miről mire vont le következtetést.

Az elsőfokú bíróság a védencem cselekvőségének tényállásszerűségét megalapozó, a 17. pontban említett két körülményt az alábbi bizonyítékokra tekintettel minősítette kétséget kizáró módon bizonyítottnak.

I.r. vádlott akként nyilatkozott, hogy „A többiek és én is mondtuk egyfolytában, hogy adja vissza a kártyát, mert meg lesz verve.” (87. pont)

X sértett a tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy két személy, I.r. vádlott és egy másik személy kísérte kk. Y sértettet, mögöttük haladt még négy személy. Ő nem gondolta, hogy ezen négy személy is együtt van a kk. Y sértettet kísérő másik két elkövetővel (89. pont), vagyis a sértettet kísérő vádlott, vagy vádlottak, illetve a tőlük jelentős távolságban lemaradva haladó vádlottak X tanú benyomása szerint sem képeztek egy csoportot. X sértett tehát az önbíráskodás bűntette és a személyi szabadság megsértése bűntette tekintetében lényegében véve mentő vallomást tett védencemre nézve.

Kk. Y sértett nyilatkozata szerint a Z. utcában történt bántalmazást követően egy személy a ruházatát fogva kísérte és a többiek kísérték. Tudta, hogy többen vannak I.r. vádlottal. Pusztán általánosságban említette, hogy miközben kísérték, fenyegették, konkrét, tényleges fenyegetést azonban csak II.r. vádlott vonatkozásában említett (91. pont).

Kk. Y édesanyja, A hallomástanúként tett vallomást az ügyben, tekintettel arra. hogy az eseményekről csak közvetett módon, mindenek előtt a fia elmondásából szerzett tudomást. Nyilatkozata szerint a fiától úgy értesült, hogy a fiát egy ember fogta, a többiek kísérték, miközben „élet, testi épség elleni fenyegetés hangzott el, (II.r. vádlott neve) II.r. vádlottól.” Azt is elmondta neki a fia, hogy ez a helyzet benne félelmet keltett (92. pont). Fenyegetésről tehát – a fiával összhangban – csak II.r. vádlott vonatkozásában tett említést.

Fk. B vallomásában azt állította, hogy látta, amint kk. Y sértettet többen – ő körülbelül 10 személyt látott körülötte – kísérték a V. tér irányába úgy, hogy „fogták a tarkójánál a nyakát”. Számára is egyértelmű volt az, hogy a kk. Y sértettet kísérő személyek mögött haladók is ehhez a társasághoz tartoznak (94. pont).

C tanúvallomásában azt mondta, hogy emlékezete szerint egy személy fogta kk. Y sértett kapucniját és emlékezete szerint 5-6 ember kísérte őt (95. pont).

C-vel lényegében véve egyező tartalmú vallomást tett D is (96. pont).

Védencem cselekményének tényállásszerűségét az elsőfokú bíróság szerint mindezeken túl az a tény is bizonyítja, hogy X sértett valamennyi vádlottal szemben támadólag lépett fel. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint ugyanis ez a tény is cáfolja azon állítását a vádlottaknak, hogy ők nem követték szorosan a cselekmény idején I.r. vádlottat, vagyis fk (I.r. vádlott neve) és kk. Y sértettet (100. pont).

Az az elsőfokú ítéleti megállapítás azonban, hogy X valamennyi vádlottal szemben támadólag lépett fel, ellentétes az ítéleti tényállással, ezért ezen ténykérdés vonatkozásban az elsőfokú bíróság ítélete jelentős ellentmondást tartalmaz. Az elsőfokú ítélet 63. és 117. pontja szerint ugyanis X kizárólag I.r. vádlottal szemben lépett fel támadólag oly módon, hogy őt – annak érdekében, hogy a sértettől elválassza – ellökte. Mivel pedig X sértett saját elmondása szerint nem is gondolta, hogy a hátrább haladó vádlottak – nevezetesen védencem és V.r. vádlott – is a sértettet közvetlenül kísérő csoporthoz tartoznak, nem is lett volna semmi indoka arra, hogy velük szemben is támadólag lépjen fel.

Az elsőfokú bíróság szerint továbbá védencem cselekvőségének tényállásszerűségét támasztotta alá a köztéri kamerák által készített felvételek tartalma is. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor ezen felvételek tartalmát egyáltalán nem ismertette és nem is értékelte az ítéletében, valamint nem indokolta meg azt sem, hogy miért jutott arra a következtetésre, hogy a felvételek tartalma valamennyi vádlott vonatkozásában alkalmas a tényállásszerűség megalapozására (106. pont).

Az elsőfokú bíróság által az ítéleti tényállás megállapítása során figyelembe vett bizonyítékokat az iratok alapján ki kell egészíteni az alábbiakkal.

Védencem elismerte ugyan, hogy ő is ment a többiekkel a V. tér felé, de ebben a vonatkozásban is tagadta, hogy a sértettel szemben – akár az önbíráskodás, akár a személyi szabadság megsértése tekintetében - tényállásszerű magatartást, vagyis erőszakot, vagy fenyegetést alkalmazott. Azt nyilatkozta az elsőfokú bíróság előtt, hogy ő a többiek mögött ment 20-30 m távolságban (13. sz. jkv., 6.-8.o), a sértettet pedig I.r. és III.r. vádlott kísérte (30. sz. jkv., 6. oldal, 4. bekezdés).

Az elsőfokú eljárás során a tárgyaláson megtekintett – és az elsőfokú bíróság által az ítéletében ismertetni elmulasztott - kamerafelvételeken az látható, hogy védencem nem indult el a sértettel és az őt kísérő I.r. vádlottal, hanem V.r. vádlottal együtt csak később, jócskán lemaradva indul el utánuk. Arra vonatkozó bizonyíték pedig egyáltalán nem merült fel az eljárás során, hogy ez a jelentősnek mondható távolság védencem, valamint V.r. vádlott, illetve a sértett és az őt kísérők által alkotott csoport között később csökkent volna.

A sértett a kísérése közben fenyegetésre konzekvensen csak II.r vádlott vonatkozásában emlékezett, továbbá úgy nyilatkozott, hogy elképzelhető, hogy III.r. vádlott vezette a ruhájánál fogva. Azt mondta a tárgyaláson, hogy az idősebb férfi mondta neki azt, hogy kikötözik az erdőben, ezen kívül semmilyen más fenyegetést nem tudott felidézni (62. sz. jkv., 7.o., 14.bek. és 8.o., 6.bek.). Az „idősebb férfi” betig nem vitásan II.r. vádlott. Erőszakos magatartásról, illetve fenyegetésről ezen mozzanattal (vagyis a kísérésével) összefüggésben védencem vonatkozásában egyáltalán nem tett említést.

Ami a vádlottak vallomásait illeti ezen mozzanattal összefüggésben, azokat a következőképpen lehet összefoglalni. II. r. vádlott azt mondta a nyomozás során, hogy védencem jó tíz méterrel ment a sértett mögött, III.r. vádlott szerint védencem szó nélkül ment a sértett, valamint I.r. és II.r. vádlott mögött, V.r. vádlott pedig akként nyilatkozott, hogy védencem csak távolról – 15-40 m-ről – kísérte vele együtt a többieket, azért, hogy ne legyen balhé. V.r. vádlott a tárgyaláson tett vallomásában 10-15 m-es távolságot említett (30. sz. jkv., 5. oldal, 7. bekezdés), s megerősítette, hogy védencem és ő azért voltak ott, hogy – idézem - „ne balhézzanak a gyerekek”, illetve „nehogy nagyobb baj legyen”. V.r. vádlott – kérdésre válaszolva – azt is elmondta a tárgyaláson, hogy a sértett nem tudhatta, hogy védencem és ő ahhoz a csoporthoz tartoznak, akik őt kísérték, illetve, hogy védencem és ő a kísérés közben nem beszélgettek a többiekkel. Ők csak utánuk mentek azért, hogy ne legyen balhé (30. sz. jkv., 5. oldal, alulról a második bekezdés).

I.r. vádlott a tárgyaláson – már tanúként – úgy nyilatkozott, hogy védencem kb. tíz méterrel lemaradva követte őt és a sértettet (43. sz. jkv., 9. oldal, 6. bekezdés).

Az előzőekben összefoglalt, az elsőfokú bíróság által ítéletében is figyelembe vett, valamint figyelembe venni elmulasztott, rendelkezésre álló bizonyítékokból az önbíráskodás bűntetteként minősített cselekménysorozat harmadik részcselekményével összefüggésben – védencemet érintően – a következő tényállás állapítható meg. Védencem (és V.r. vádlott) nem tartozott ahhoz a csoporthoz, mely a sértettet közvetlenül kísérte, s melybe a sértettet a ruhájánál fogó I.r. vádlott mindenképpen beletartozott. Védencem és V.r. vádlott – a kamerafelvételek által is bizonyítottan - csak később indult el az ezen személyekből álló csoport után, s azt ketten legalább 10 m-es távolságban követték oly módon, hogy a sértettel szemben sem erőszakos, sem pedig fenyegetésként értékelhető magatartást nem fejtettek ki, vele még csak nem is kommunikáltak. Az elsőfokú bíróság ezen tényállás alapján minősítette védencem cselekményét társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntetteként.

A Btk. 368.§ (1) bekezdése értelmében az önbíráskodás bűntettét az követi el, aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön. A Btk. 459.§ (1) bekezdésének f) pontja szerint fenyegetés: eltérő rendelkezés hiányában súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.

A Btk. 13.§ (3) bekezdése alapján társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg. A társtettes tehát részt vesz az adott bűncselekmény törvényi tényállásának megvalósításában. Az az elkövető, aki tényállási elemet nem valósít meg és közvetlenül nem is vesz részt tényállási elem megvalósításában, sem (közvetlen) tettes, sem pedig társtettes nem lehet (BH.2025.181., 75. pont).

Következésképpen védencem büntetőjogi felelőssége az önbíráskodás bűntettében társtettesként csak abban az esetben állapítható meg, ha részt vett abban, hogy a sértettet - abból a célból, hogy I.r. vádlott jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzenek - erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerítették, hogy mutassa meg a SIM-kártya eldobásának a helyét.

A kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető tényekből megállapítható tényállás alapul vételével ugyanakkor ezen részcselekménnyel összefüggésben az állapítható meg, hogy védencem abból a célból, hogy I.r. vádlott jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igényének I.r. vádlott érvényt szerezzen, a sértettel szemben sem erőszakot, sem pedig fenyegetést nem alkalmazott, cselekvősége pusztán abban merült ki, hogy jelentős – a bizonyítékok alapján legalább 10 méteres (!) - távolságban követte a sértettet kísérő csoportot, mégpedig V.r. vádlott társaságában. A „kísérés” során konkrét fenyegetésről a tanúk - egymással teljes mértékben megegyező módon - kizárólag II.r. vádlott vonatkozásában tettek említést. Tehát nem csupán nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy védencem ezen részcselekmény során tényállási elemet megvalósító magatartást tanúsított volna, hanem az tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy nem fejtett ki ilyen magatartást.

A bírósági gyakorlat a társtettesi minőség feltételét képező szándékegység megállapításához – a cselekmények időbeli közelsége mellett - az elkövetői magatartások kifejtésének egymáshoz való térbeli közelségét is megköveteli (BH.2024.255., 33., 36. és 37. pont). Figyelembe véve védencem és a sértett, valamint az őt közvetlenül kísérő többi vádlott térbeli távolságát (minimum 10 méter), jelen esetben a társtettesi minőség megállapíthatóságának ezen feltétele sem teljesül.

A tettesi elkövetői alakzat megállapíthatósága törvényi feltételeinek hiányában tehát az elsőfokú bíróság tévesen minősítette védencem cselekményét társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntetteként. Védencem – erőszakos magatartás és fenyegetés hiányában - az önbíráskodás bűntettének egytelen tényállási elemét sem valósította meg, tényállási elem megvalósításában nem vett részt, következésképpen – az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás alapul vételével - nem lehet az önbíráskodás bűntettének társtettese.

Ezt követően azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy a 38. pontban írt, a kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető tények alapján megállapítható cselekvőségével védencem bűnsegédként elkövette-e az önbíráskodás bűntettét.

A Btk. 14.§ (2) bekezdése értelmében bűnsegéd az, aki bűncselekmény elkövetéséhez másnak szándékosan segítséget nyújt. A bűnsegéd részes, és a részes a magatartásával törvényi tényállási elemet nem valósít meg, ugyanakkor bűnösség nélkül - azaz az alanyi okozatosság nélkül - nincs tényállásszerűség, nincs felróhatóság, és ez megkívánt a részesi elkövetés esetében is (BH.2024.3., 51. pont). A megvizsgálandó és eldöntendő kérdés tehát az, hogy védencem azon magatartása, hogy a sértettet közvetlenül kísérő csoport mögött, legalább 10 méterrel lemaradva, V.r. vádlottal beszélgetve és a sértett irányába sem erőszakos, sem pedig fenyegetésként értékelhető magatartást nem tanúsítva gyalogolt, minősíthető-e akként, hogy ezzel szándékosan segítséget nyújtott a sértettet közvetlenül kísérő személyeknek az önbíráskodás bűntetteként értékelhető cselekmény elkövetésében. Álláspontom szerint erre a kérdésre is nemmel kell felelni.

Ezen részcselekmény tekintetében az önbíráskodás törvényi tényállásába illeszkedő elkövetői magatartásnak a sértett arra történő kényszerítése tekinthető, hogy mutassa meg az I.r. vádlott telefonjából kivett SIM-kártya eldobásának helyét. Ez a kényszerítésként értékelhető magatartás abban nyilvánult meg, hogy I.r. vádlott a ruhájánál fogta a sértettet és egy, vagy két másik vádlott a közelükben haladt. Ezek a vádlottak ily módon megakadályozták azt, hogy a sértett az akaratának megfelelően cselekedhessék és arra kényszerítették, hogy vezesse őket a SIM-kártya eldobásának a helyéhez.

A sértettet közvetlenül kísérő csoport, valamint védencem és V.r. vádlott közötti legalább 10 méteres távolság túlságosan jelentős volt ahhoz, hogy védencem (és V.r. vádlott) az előző pontban írt tényállásszerű magatartás kifejtéséhez I.r., valamint a sértettet közvetlenül kísérő többi vádlottnak segítséget tudjon nyújtani. Amennyiben a sértett ki tudott volna szabadulni I.r. vádlott és az őt kísérő másik, vagy többi vádlott kényszerítő erőhatalma alól, a távolságra tekintettel a menekülésben védencem nyilvánvalóan nem tudta volna őt megakadályozni. Figyelembe véve továbbá azt a tényt, hogy I.r. vádlott – szökését megakadályozandó - a ruhájánál fogta a sértettet és egy, vagy két másik vádlott is kísérte őket, az ezen vádlottak által kifejtett, kényszerítésként minősíthető magatartáshoz történő segítségnyújtás – a legalább 10 méteres távolságra tekintettel – nem csak lehetetlen, de egyben szükségtelen is lett volna. Erre tekintettel az a tény, hogy védencem (és V.r. vádlott) legalább 10 méteres távolságban követte, a sértett magatartására semmilyen érdemi befolyást nem gyakorolt, más szóval védencem magatartása nem hozható oksági kapcsolatba a tettesi cselekménnyel. A tettesi cselekménnyel fennálló oksági kapcsolat ugyanakkor a részes büntetőjogi felelősségének szükséges feltétele (BH.2025.181., 60. és 75. pont, 3/2011. (X. 14.) Büntető jogegységi határozat III. pont), ami azonban jelen esetben hiányzik.

Az elsőfokú bíróság védencem bűnösségét ezen részcselekmény vonatkozásában – tényállásszerű magatartás kifejtésének nem vitatott hiányában – részben arra alapította, hogy a sértett – kísérése időpontjában - tisztában volt azzal, hogy I.r. vádlottat követik a társai (60. és 111. pont). Az elsőfokú bíróság ugyanakkor nem adott számot ítéletében azzal, hogy milyen kétséget kizáró módon bizonyított tényekre alapította ezen megállapítását, jóllehet a részes büntetőjogi felelősségét megállapító ítéletnek – a tettesi alapcselekmény törvényi tényállási elemein túl – tartalmaznia kell az ahhoz kapcsolódó részesi felelősséget megalapozó tényeket is (BH.2025.181., 75. pont). Álláspontom szerint az a tény, hogy a sértett a kísérése időpontjában tudta, hogy védencem (és V.r. vádlott) jócskán lemaradva követik őt és a közvetlen közelében haladó vádlottakat, az eljárás során nem nyert bizonyítást, ily módon ezen tényt védencem büntetőjogi felelősségének megalapozására nem szolgálhat.

Mindazonáltal annak megítélése során, hogy védencem büntetőjogi felelőssége bűnsegédként – vagyis a bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújtó személyként - megállapítható-e,  az elsőfokú bíróság téves megközelítésével ellentétben nem a sértett, hanem az elkövető, vagyis védencem tudattartalmának van jelentősége, amire a rendelkezésre álló bizonyítékokból és egyéb adatokból megállapítható fizikai (külvilágban megnyilvánuló) objektív tényekből lehet következtetést levonni. Bűnsegédként csak annak az elkövetőnek a büntetőjogi felelőssége állapítható meg, akinek szándéka a terhére rótt cselekmény elkövetése során arra irányult, hogy másnak (a tettesnek) bűncselekmény elkövetéséhez segítséget nyújtson. A részes tetteshez társulása ugyanis a tettes szándékához történik. A részesi szándék a tettesi szándékkal mutat egyezőséget, azt kiváltja vagy véghezvitel végett erősíti. Ezért büntetendő a részes. A részesi tudat tartalma önálló, önmagában vett bűnösségvizsgálat tárgya (BH.2024.3., 52. és 53. pont, BH.2025.181., 62. és 68. pont). Márpedig, az eljárás során kétséget kizáró módon bizonyított objektív tények által nem nyert kétséget kizáró módon bizonyítást, hogy védencem azért ment legalább 10 m-rel lemaradva a sértett és az őt közvetlenül kísérő vádlottak mögött, hogy az utóbbiaknak bármilyen bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújtson, s ilyen bizonyítékokra, adatokra az elsőfokú bíróság nem is hivatkozott az ítéletében. Más szóval: az eljárás során védencem vonatkozásában nem nyertek bizonyítást azok a tudati tények – a tettesekkel fennálló szándékegység, a tettesekhez társulásra irányuló tettesi szándék,  a bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék, a tettesi és a részesi magatartás közötti oksági kapcsolat, valamint a részesi magatartás bűncselekmény elkövetésének elősegítésére való alkalmassága -, melyek a bűnsegédként viselendő büntetőjogi felelősség megállapíthatóságának szükséges feltételét képezik BH.2025.181., 75.pont). Ezen tények kétséget kizáró módon történő bizonyítása nélkül ugyanakkor bűnsegédi büntetőjogi felelősség megállapításának nincs helye.

Sőt, a kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető objektív tényekből védencem tudattartalmára (szándékára) vonatkozóan kifejezetten az a következtetés vonható le, hogy nem kívánt a sértettet kísérő vádlottaknak bűncselekmény elkövetéséhez segítséget nyújtani. Ha ugyanis védencem szándéka arra irányult volna, hogy a sértettet közvetlenül kísérő vádlott(ak)nak bűncselekmény(ek) elkövetéséhez, vagyis a sértett kényszerítéséhez és szökésének megakadályozásához (és ezáltal személyi szabadságának korlátozásához) segítséget nyújtson, úgy hogy ezen segítségnyújtás alkalmas is legyen a bűncselekmény elkövetésének elősegítésére (mindkét szándék feltételét képezi a bűnsegéd büntetőjogi felelősségének !) akkor nem 10 méterrel lemaradva követte volna őket V.r. vádlottal békésen beszélgetve akként, hogy a sértettel szemben erőszakot, vagy fenyegetést semmilyen formában nem alkalmaz. Semmi nem akadályozta ugyanis védencemet abban, hogy csatlakozzon a sértettet közvetlenül kísérő vádlott(ak)hoz, és/vagy, hogy a sértett tudomására hozza, hogy ő is kész megakadályozni a szökését, s azon vitathatatlan tényből, hogy ezt (szándékosan) nem tette meg, az a következtetés vonható le, hogy nem kívánt semmilyen bűncselekmény elkövetéséhez segítséget nyújtani.

Az előzőekben kifejtett indokokra tekintettel védencem büntetőjogi felelőssége az önbíráskodásként értékelt cselekmény harmadik részcselekménye tekintetében sem tettesként, sem pedig bűnsegédként sem állapítható meg, következésképpen – figyelembe véve, hogy büntetőjogi felelőssége sem az első, sem pedig a második részcselekmény vonatkozásában sem állapítható meg - védencemet az ellene önbíráskodás bűntette miatt emelt vád alól fel kell menteni.

A személyi szabadság bűntettét az követi el, aki mást személyi szabadságától megfoszt. Miként azt az elsőfokú bíróság ítéletének 118. pontja helyesen tartalmazza, a bűncselekmény elkövetési magatartása olyan cselekmény lehet, amely alkalmas lehet arra, hogy a sértettet megfossza a mozgási, helyváltoztatási és a tartózkodási hely szabad megválasztásának a lehetőségétől.

Márpedig, aggálytalanul megállapítható, hogy legalább 10 méteres távolságban történő követés nem tekinthetó a mozgási, helyváltoztatási és a tartózkodási hely szabad megválasztásának lehetőségétől megfosztó magatartásnak. Véleményem szerint nem képezheti vita tárgyát, hogy pusztán 10 méteres távolságból való követéssel senkit sem lehet a személyi szabadságától megfosztani. Ebből következően, a törvényi tényállásban rögzített elkövetői magatartás kifejtésének hiányában, védencem nem lehet a személyi szabadság megsértésének társtettese.

Védencem büntetőjogi felelőssége a személyi szabadság megsértésének bűntettében ugyanakkor bűnsegédként sem állapítható meg, mégpedig ugyanazon okok miatt, melyek büntetőjogi felelősségének megállapíthatóságát az önbíráskodás bűntette tekintetében is kizárják.

Következésképpen védencem büntetőjogi felelőssége a személyi szabadság megsértésének bűntette vonatkozásában sem tettesként, sem pedig bűnsegédként sem állapítható meg, amiből következően védencemet az ellene személyi szabadság megsértésének bűntette miatt emelt vád alól is fel kell menteni.

Ami végül a védencemmel szemben kirótt, a végrehajtásában fel nem függesztett szabadságvesztés büntetést illeti, megállapítható, hogy az – figyelembe véve az enyhítő körülményeket (védencem büntetlen előéletét, elkövetéskori fiatal felnőtt korát, azt, hogy két kiskorú eltartásáról köteles gondoskodni, valamint az időmúlást) – nem csupán védencem cselekvőségéhez, valamint cselekményének és személyének társadalomra veszélyességéhez viszonyítva tekinthető eltúlzottnak, de súlyosan sérti az elkövetőkkel szemben kirótt büntetések belső arányosságának követelményét is. A vád tárgyául szolgáló cselekményekben kezdeményező, hangadó, irányító szerepet nem játszó, az önbíráskodás és a személyi szabadság megsértése bűntettének sértettjével szemben erőszakosan, fenyegetően fel nem lépő, vele szemben ilyen jellegű cselekményt el nem követő védencemet annak ellenére ítélte végrehajtásában fel nem függesztett, vagyis végrehajtandó szabadságvesztésre az elsőfokú bíróság, hogy a vád tárgyául szolgáló cselekményekben az elejétől a végéig kezdeményező, hangadó és irányító szerepet játszó I.r. vádlott szabadságvesztés büntetését próbaidőre felfüggesztette. Nehezen magyarázható, hogy míg a cselekménysorozatban mindvégig a legjelentősebb szerepet játszó elkövetőt (I.r. vádlottat) felfüggesztett szabadságvesztés büntetésre ítélte az elsőfokú bíróság, addig a sokkal kevésbé jelentős cselekvőségű, a sértettel szemben erőszakosan, fenyegetően fel nem lépő és a többi vádlottat csupán követő, a sértettel szemben mindvégig csupán passzívan viselkedő védencemet végrehajtandó szabadságvesztéssel sújtottá.

Ennél fogva a büntetéskiszabás során értékelendő körülményekre, valamint az I.r. vádlottal szemben kiszabott büntetésre tekintettel a büntetlen előéletű védencemmel szemben kiszabott, végrehajtásában fel nem függesztett szabadságvesztés büntetés még abban az esetben sem felelne meg a büntetéskiszabás elveinek, valamint a büntetés céljának, ha – feltéve, de meg nem engedve – védencem büntetőjogi felelőssége megállapítható lenne.

Mindezen előzőekben kifejtett indokok alapján indítványozom, hogy a tisztelt Törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét védencem vonatkozásában a Be. 606.§-a alapján az alábbiak szerint változtassa meg:

• elsődlegesen: az ellene önbíráskodás bűntette, valamint személyi szabadság megsértésének bűntette miatt emelt vád alól mentse fel,
• másodlagosan: az önbíráskodás bűntettét, valamint a személyi szabadság megsértésének bűntettét bűnsegédként elkövetettként minősítse, valamint
• mindkét esetben: a vele szemben kiszabott szabadságvesztés tartamát csökkentse, végrehajtását pedig a Btk. 85.§ (1) bekezdése alapján próbaidőre függessze fel.