Zsarolás bűntette 2.

Ezt a védőbeszédet a másodfokú bíróság előtt II.r. vádlott kirendelt védőjeként mondtam el. A bíróság védencemet az ellene társtettesként elkövetett zsarolás bűntettétenek kísérlete miatt emelt vád alól jogerősen felmentette. A személyek az ABC nagy betűivel vannak megjelölve a szövegben.

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Az első fokú bíróság védencemet az ellene társtettesként elkövetett zsarolás bűntettének kísérlete alól felmentette, mivel a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján nem találta kétséget kizáró módon megállapíthatónak, hogy a vádlottak a sértetteket – komoly félelem keltésére alkalmas módon – megfenyegették, ami nélkül pedig a cselekmény – büntetőjogi értelemben – zsarolásnak nem minősíthető.

 

Az ügyészség a felmentő ítélettel szemben a vádlottak terhére, az első fokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése és az első fokú bíróság új eljárásra utasítása végett jelentett be fellebbezést. A vádhatóság szerint az első fokú bíróság ítélete megalapozatlan, mivel a megállapított tényállás hiányos, illetve a bíróság a megállapított tényekről további tényekre helytelenül következtetett. Ezen túlmenően az ítélet – az ügyészség álláspontja szerint – felülbírálatra alkalmatlan.

 

Álláspontom szerint az ügyészi fellebbezés – az alábbiak folytán – alaptalan.

 

Az ügyészség szerint az első fokú bíróság helytelenül járt el, amikor – a szeptember 16-i telefonbeszélgetés és a szeptember 30-i eseményekkel összefüggésben - a terheltek tagadásával szemben nem fogadta el a sértett, illetve a tanúk vallomását, holott az utóbbiak szavahihetőségével szemben – a terheltekkel ellentétben – nem merült fel kétely.

 

A vádhatóság ezen álláspontja több szempontból is téves.

 

Téves először is alapelvi szinten. Abból ugyanis, hogy a vádlottak valamely konkrét kérdés, a tényállás valamely konkrét eleme kapcsán a bíróság által valótlannak minősített állítással védekeztek, nem következik az, hogy az eljárás során tett valamennyi nyilatkozatukat valótlannak kellene minősíteni és a bűnösségük szempontjából releváns körülményeket nem kellene az eljárás során kétséget kizáró módon bizonyítani. Az a körülmény, hogy a terhelt – védekezése körében tett – valamely nyilatkozatát a bíróság valótlannak minősíti, nem vezethet a büntetőeljárás alapelveinek sutba vágásához, így nem eredményezheti azon garanciális alapelv megdőlését, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére értékelni. A bíróságnak a tényállás egyes részeinek bizonyítottságát külön-külön is vizsgálnia és értékelnie kell, s akkor járna el helytelenül, ha – felmentve magát a bizonyítékok gondos és aprólékos értékelésének kötelezettsége alól - az eljárás résztvevőit mintegy felosztaná „igazmondókra” és „hazudozókra”, ahogy azt az ügyészség sugallja indítványának 2. oldalán. Egy ilyen eljárás a bíróság számára kétségkívül rendkívül kényelmes helyzetet eredményezne, ám egyben a büntetőeljárás alapelveinek megdőlését eredményezné, mivel a bizonyítási kötelezettség jelentős sérelmével járna. Az első fokú bíróság tehát – a vádhatóság álláspontjával szemben – nem hogy nem volt következetlen a tényállás megállapítása során, hanem a bizonyítékok értékelésére vonatkozó elvek alapján, valamint a törvényi rendelkezések maradéktalan betartásával járt el, és értékelésének eredményét minden tényállási elem tekintetében logikusan és részletesen meg is indokolta.

 

Téves továbbá a vádhatóság álláspontja tartalmilag is.

 

Ami a szeptember 16-i telefonhívást illeti, azt viszonylag gyorsan és könnyen elintézhetjük, mivel arra vonatkozó bizonyíték gyanánt, hogy a telefonhívás során a vádiratban foglalt fenyegetések hangzottak volna el – a vádlottak tagadásával szemben – csupán A sértett – egyéb bizonyítékkal alá nem támasztott - állítása szolgált, így az első fokú bíróság helyesen és teljes mértékben okszerűen állapította meg, hogy a vádiratban foglalt fenyegetés elhangzását nem lehetett kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinteni. Megjegyzem, hogy a vádirat ezzel összefüggésben ellentmondást is tartalmaz, mivel az állítólagosan elhangzott mondat, vagyis az, hogy A „és a férje fogják meginni a levét, ha nem fizetnek”, önmagában véve nem hogy komoly félelem keltésére nem alkalmas, de – a vádirati értékeléssel szemben – még bántalmazás kilátásba helyezésének sem minősíthető.

 

A szeptember 30-én lezajlott eseményekkel kapcsolatos, rendelkezésre álló bizonyítékokat az első fokú bíróság részletesen ismertette és elemezte ítéletének 10-12 oldalain és kellő indokát adta azon álláspontjának is, hogy még ha a vádiratban foglalt mondatok el is hangoztak I.r. vádlott részéről, azokat nem lehet komoly félelem kiváltására alkalmas fenyegetésnek tekinteni.

 

Az első fokú bíróság ítéletében helyesen utalt arra, hogy a törvény és az állandó joggyakorlat alapján milyen feltételek teljesülése esetén minősíthető valamely cselekmény - a zsarolás tényállása szempontjából – fenyegetésnek. A törvény értelmében a fenyegetés: súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. Fenyegetésről tehát akkor beszélhetünk, ha a cselekmény komoly félelem kiváltására alkalmas. Ezen túl súlyos hátrány kilátásba helyezésével kell, hogy megvalósuljon, vagyis konkrétnak kell lennie olyan értelemben, hogy abból a megfenyegetett személy számára ki kell derülnie, hogy milyen következményekkel kell számolnia abban az esetben, ha ellenszegül a zsaroló akaratának. (Megjegyzem, a fenyegetés konkretizálására alkalmas további tényállási elemek hiányában ezért nem tekinthető ilyen minősített fenyegetésnek az a mondat, hogy „meg fogják inni a levét, ha nem fizetnek”.) A zsarolás alapesete megállapíthatóságának feltétele tehát olyan fenyegetés, mely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen, s melyből kiderül, hogy milyen hátrány származhat a megfenyegetett számára ellenszegülés esetén. (Utalok ezzel kapcsolatban a BH 2013. 54. számon közzétett eseti döntésre.) A bírói joggyakorlat szintén következetes abban, hogy a zsarolás megállapításához megkívánt fenyegetésnek komoly félelem kiváltására alkalmas, legalább akaratot hajlító fenyegetésnek kell lennie.

 

Annak megítélése során, hogy a terhelt cselekménye megfelel-e ezen kritériumoknak, vagyis minősíthető-e komoly félelem kiváltására alkalmas, konkrét fenyegetésnek, az irányadó joggyakorlat értelmében az elkövetés összes körülményét értékelni kell. Ezen értékelés során figyelembe kell venni először is a fenyegetés módját, az elkövető magatartását, a passzív alannyal közölt kifejezéseket, a szóhasználatot, a kérdéses mondatok elhangzásának konkrét körülményeit, azt, hogy azok előre kitervelt módon ténylegesen fenyegetés céljából hangzottak el, vagy éppen a pillanat heve, a pillanatnyi indulatok szülték csupán a szóban forgó mondatokat. Az indulatkitörés, a szitkozódás, az „anyázás”, a heves vita során elhangzott meggondolatlan mondatok önmagukban zsarolás megállapítására alkalmas fenyegetésként nem értékelhetők, hiszen a másik fél számára is egyértelmű, hogy vitapartnerének csupán „elszállt az agya”, ezért benne az ominózus mondatokban foglaltak tényleges megvalósulása vonatkozásában komoly félelem nem fog kialakulni. Ezen túl nagyon lényeges, hogy – miként azt a 17/2013. sz. büntető elvi határozat is egyértelművé teszi – a zsarolás tényállásszerűsége szempontjából a fenyegetés komolyságát annak a sértettre gyakorolt hatása szempontjából kell megítélni. Ez pedig azt is jelenti, hogy a komoly félelem keltésére való alkalmasság szempontjából jelentősége van a két személy egymáshoz fűződő viszonyának, korábbi kapcsolatának is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy, a sértett által nem ismert elkövető fenyegetésénél sokkal kevésbé alkalmas komoly félelem kiváltására egy olyan személy megnyilvánulása, akit a megfenyegetett személy már régebb óta ismer, és korábban fenyegetően, erőszakosan soha nem lépett fel vele szemben.

 

Mindezen elvekre tekintettel az első fokú bíróság helyesen állapította meg, hogy még ha el is hangzottak volna I.r. vádlott részéről az inkriminált mondatok, vagyis hogy letépi a sértett nemi szervéről a bőrt, illetve hogy ez utóbbi ne közlekedjen X községbe, ezek – a figyelembe veendő, előzőekben említett körülményekre tekintettel - nem lettek volna alkalmasak a zsarolás tényállásának megállapítására.

 

Mindazonáltal, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján valóban nem állapítható meg még az sem kétséget kizáró bizonyossággal, hogy ezen mondatok egyáltalán elhangoztak, illetve, ha elhangoztak, akkor azokat a valamelyik sértett meghallotta.

 

Vitathatatlan tény, hogy a hangfelvételen fenyegetés nem szerepel: azon sem az I. r. vádlottnak a vádiratban tulajdonított mondatok, sem más fenyegető mondat nem hallható. A hangfelvételen csupán a C-től származó fenyegető mondatról esik szó, a szereplők arról vitáznak, azonban azt – és ez nagyon lényeges momentum - maga a sértett is elismeri a párbeszéd során, hogy a fenyegetés nem a vádlottaktól származott. Megjegyzem továbbá, s ezt szintén nagyon lényegesnek tartom, hogy abból, hogy A sértett a C által mondottak miatt tiltakozik a beszélgetés során, s hogy azt sérelmezi a leginkább, indirekt módon az is következik, hogy a vádlottak vele szemben hasonló súlyú cselekményt nem követtek el. Ha ugyanis elkövettek volna, akkor A nyilván azt is megemlítette volna a titokban rögzített párbeszéd során, azonban ilyenről, vagyis a vádlottaktól származó fenyegetésről egy szóval sem tett említést a majdnem öt perces beszélgetés során! Ennél fogva határozott meggyőződésem – s bízom benne, hogy az első fokú bírósághoz hasonlóan a tisztelt Törvényszék is egyet fog érteni velem -, hogy a hangfelvétel a zsarolás tényállásának megállapíthatósága, a cselekmény tényállásszerűsége szempontjából sokkal inkább mentő, mint terhelő bizonyítékként értékelendő.

 

Egyedül D tett említést az eljárás során arról, hogy I.r. vádlott állítólag azzal fenyegette meg B sértettet, hogy letépi a nemi szervét (2014. január 22-i tárgy. jkv. 8.o.). D ezen vallomásának hitelességét azonban három tényező is gyengíti. Egyrészt, a szóban forgó mondat nem ugyanaz, mint ami a vádiratban szerepel. Másrészt a szóban forgó mondat nem szerepel a hangfelvételen. Harmadrészt pedig a szóban forgó mondatra nem emlékezett az esetnél ugyancsak jelen lévő és a vádlottaktól 1-2 méter távolságra álló E tanú, továbbá maga a sértett, A sem. E tanú mind a nyomozás során (nyom. ir. 139. o.), mind pedig a tárgyaláson (2014. január 22-i tárgy. jkv. 11. o.) úgy nyilatkozott, hogy semmiféle fenyegetőzést nem hallott, s szó szerint a következőket mondta: „I.r. vádlott normális emberi hangon beszélt (u.o. 12. o.). F tanú szintén végig, következetesen úgy nyilatkozott, hogy egyik vádlott részéről sem hallott fenyegetést és nincsen tudomása arról, hogy a vádlottak bárkit bármikor megfenyegettek volna a faluban (nyom. ir. 123. o, illetve 2014. január 22-i tárgy. jkv. 5. o.). Az állítólagos fenyegetést a nyomozás során továbbá sem G, sem pedig H tanúk nem erősítették meg.

 

Iratellenes azonban az első fokú bíróság ítéletének ezen része annyiban, amennyiben azt tartalmazza a 11. oldal első bekezdésében, hogy I is azt állította, hogy I.r. vádlott azt megelőzően kiabálta ki a gépkocsijából, hogy letépi B nemi szervéről a bőrt, mielőtt a hangfelvevőt bekapcsolták. Valójában I tanú ilyen fenyegetésről egyáltalán nem tett említést, csupán arról, hogy I.r. vádlott – idézem - „mondta a magáét”, II.r. vádlott pedig annyit mondott az édesanyjának, hogy – idézem - „Írd alá a papírt, különben elviszik az autót.” (20.sz. jkv., 16.o.). I tanú a nyomozás során is ugyanígy nyilatkozott, vagyis hogy a vádlottak azt mondták A sértettnek, hogy „Írd alá a papírt, különben elviszik az autót” (21.o.). Tekintettel arra, hogy a vádlottak – amennyiben igaz az, amit I tanú állít – a saját, nem pedig a sértettek autójának elvételéről tettek említést, ez a megjegyzés – feltéve persze, hogy valóban elhangzott - a sértettekkel szembeni fenyegetésként nyilvánvalóan nem értékelhető. Annyiban tehát az első fokú bíróság által megállapított tényállás pontosításra szorul, hogy I valójában nem tett említést a vádiratban rögzített mondatok elhangzásáról.

 

Egyetlen egy tanú volt csupán tehát, aki szeptember 30-án állítólag hallott egy fenyegető mondatot az I.r. sértett részéről, ám ezen állítását – ahogy előbb említettem – több tényező is gyengíti. Ha ugyanis tényleg elhangzott ez a mondat, akkor miért nem hallható a hangfelvételen? Miért nem tesz róla említést A? Miért csupán a C által elhangzott mondatot sérelmezi? Miért nem hallotta azt a szintén jelenlévő, A-tól csupán pár méterre álló E? Továbbá, feltéve, de meg nem engedve, hogy I.r. vádlott szájából valóban elhangoztak az inkriminált mondatok, a bizonyítási eljárás eredményei tükrében az sem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a sértettek meghallották azokat. Azokról ugyanis – miként ez előzőekben kifejtettem - csupán D tett említést, aki viszont nem passzív alanya a cselekménynek, így az, hogy ő mit hallott és mit nem, a cselekmény minősítése szempontjából teljességgel irreleváns. A cselekmény minősítése szempontjából relevanciával rendelkező kérdés az, hogy a sértettek mit hallottak, s hogy amit hallottak, az bennük komoly félelmet váltott-e ki.

 

A vádhatóság indítványára hivatkozva szeretném kiemelni, hogy az első fokú bíróság a szeptember 30-én történtek vonatkozásában nem csupán azon okból vetette el a komoly félelem keltésére alkalmas fenyegetés megállapítását, melyeket az ügyész indítványában felsorolt, vagyis hogy I.r. vádlott nem szállt ki a kocsijából, hogy nyilvánvalóan nem csonkította volna meg B nemi szervét, valamint hogy nem tartóztatták fel a sértetteket és nem léptek fel velük szemben támadólag, hanem első sorban azért nem találta megállapíthatónak a fenyegetést, mert sem az nem nyert bizonyítást az eljárás során, hogy a vádiratban szereplő ominózus fenyegető mondatok elhangoztak, sem pedig az, hogy ha elhangoztak, azokat valamelyik sértett meghallotta. Sőt, ez utóbbi ellenkezője bizonyítottnak tekinthető, hiszen maga A nyilatkozta a tárgyaláson, hogy nem hallotta, hogy I.r. vádlott azt kiabálta volna az autójából, hogy letépi a férje nemi szervéről a bőrt. Na mármost, ugyan hogy tudna egy olyan mondat komoly félelmet kelteni a sértettben, amit ez utóbbi nem is hall? Nyilvánvalóan sehogy. Sajnálatos, hogy a tisztelt vádhatóság a zsarolás vádját részben egy olyan mondatra alapította, melyet összesen egy tanú említett az eljárás során, de egyik sértett sem hallotta, így bennük nyilvánvalóan semmiféle félelemérzetet nem alakíthatott ki.

 

Ennyit tehát a szeptember 16-i telefonhívásról és a szeptember 30-i eseményekről. Megállapítható, hogy az első fokú bíróság valamennyi bizonyítékot gondosan, egyenként és összességében értékelte, és azokból helytállóan vonta le azt a következtetést, hogy nem állapítható meg kétséget kizáró teljes bizonyossággal, hogy a vádlottak ezen cselekmények során oly módon megfenyegették volna a sértetteket, hogy az a zsarolás tényállásának megállapítására alapot adna. Az ítéletben foglalt tényállás – álláspontom szerint – annyiban szorul csupán pontosításra, hogy I tanú az eljárás során egyáltalán nem tett említést arról, hogy hallotta volna a vádiratban foglalt, I.r. vádlottnak tulajdonított mondatokat.

 

A szeptember 9-én történteket az első fokú bíróság szintén részletesen elemezte, minden felmerült bizonyítékot számba vett és értékelt.

 

Kifejezetten iratellenes megállapítása a vádhatóságnak, hogy az első fokú bíróság nem adta indokát annak, hogy miért nem tekintette fenyegetésnek a vádlottak azon mondatát, hogy C-vel nem jó szórakozni. Az első fokú bíróság ítéletében több helyen utal az előtte személyesen megjelent és általa személyesen meghallgatott C korára és testméreteire, azoknak a sértettek testméreteihez viszonyított arányára, s ebből vonta le ítéletének 12. oldalán azt a helytálló következtetését, hogy C személye teljes mértékben alkalmatlan volt arra, hogy a sértettekben komoly félelmet keltsen. Az, hogy az idős korú, kifejezetten alacsony testmagasságú és 50 kg-ot el nem érő testtömegű C-vel, mint félelmetes uzsorással a vádlottak komoly félelmet keltő módon fenyegették meg a sértetteket, nem csupán teljes mértékben életszerűtlen, de egyenesen komikus. A C-hez hasonló, amolyan szupernagyi-szerű veszélyes erőszakos bűnözőket legfeljebb csak a hollywoodi alkotásokban lehet látni, de azok közül is csupán vígjátékokban. Nem gondolom tehát, hogy az első fokú bíróságnak az ezzel kapcsolatos megállapítását annál részletesebben és hosszabban kellett volna indokolnia, mint ahogy azt az ítéletben megtette.

 

A tisztelt vádhatóság szerint az első fokú bíróság nem vette figyelembe azt, hogy a vádlottak szándékosan teremtettek olyan szituációkat, amelyek összességében voltak fenyegetőek és a sértettekben együttesen keltettek komoly félelmet. Nos, ebből én csak azt a következtetést tudom levonni, hogy a tisztelt vádhatóság nem csupán a vádlottaknak, hanem a sértetteknek sem hisz. Vegyük ugyanis sorra, hogy miként nyilatkoztak a sértettek a velük szembeni fenyegetésről!

 

B egyértelműen kijelentette a tárgyaláson, hogy „A vádlottak engem nem fenyegettek meg, nem beszéltem egyikükkel sem telefonon” (2013. október 28-i tárgy.-i jkv. 12. o.), A vonatkozásában pedig abból, hogy az eljárás során végig a C-től származó, s a vádlottaknak ily módon be nem tudható fenyegetésre hivatkozott (2013. október 28-i tárgy.-i jkv. 6. o.), következetesen a C részéről elhangzott mondatot sérelmezte, álláspontom szerint egyértelműen következik, hogy a vádlottak részéről fenyegetés nem érte. Mert ha érte volna, akkor ugyan amiatt miért nem tiltakozott a hangfelvételen rögzített párbeszéd során? Az – úgy gondolom – aligha vitatható, hogy az emberi természetből adódóan egy zsarolási ügy sértettje a vádlott cselekményei közül arra emlékezik leginkább, ami benne a legnagyobb traumát, a legnagyobb félelmet okozta. Márpedig ez – jelen esetben – az a bizonyos, C-től származó mondat, aki nem terheltje az eljárásnak, aki teljesen más okból, önszántából mondta azt amit mondott, s akinek a cselekményét a vádlottak terhére értékelni ennél fogva nem lehet. Nyomatékosan hangsúlyozni szeretném tehát, hogy a sértettek az eljárás során soha semmilyen konkrét, a vádlottaktól származó fenyegetésről nem tettek említést! Szeretném kiemelni, hogy a sértettek az eljárás során egyetlen fenyegető mondatot sem tudtak szó szerint visszaadni és egyetlen fenyegető cselekményről sem tettek említést. Feltehető-e, hogy ha a vádlottak komolyan megfenyegették volna a sértetteket úgy, hogy ezen fenyegetések bennük komoly félelmet okoztak, akkor ez utóbbiak ne emlékeznének a vádlottak szavaira? Feltehető-e ez különösen annak tükrében, hogy a C-től származó fenyegető mondatra ellenben teljes bizonyossággal szó szerint emlékezik A? Nyilvánvalóan nem. Ami bennünk komoly félelmet okoz, arra bizony nagyon hosszú ideig emlékezünk, az emberi természet már csak ilyen.

 

A komoly félelemmel, ijedtséggel kapcsolatos megállapítás a vádiratban két helyen szerepel, azonban mindkét megállapítással gond van: az egyik esetben az elkövető, a másik esetben pedig a passzív alany „nem stimmel”. Az egyik komoly félelmet kiváltó cselekményt ugyanis nem a vádlottak, hanem C követte el, a másik, ijedtséget kiváltó cselekmény alanya pedig nem a sértettek, hanem azok kiskorú gyermeke volt. A sértettekben – állítólag - komoly félelmet kiváltó cselekményt tehát még a vádirat szerint sem a vádlottak, hanem az általuk nem ismert, idős korú, alacsony testmagasságú és alig 50 kg testtömegű C követett el, amikor veréssel fenyegette meg őket! A vádirat ezt a problémát azzal a „csavarral” kívánta áthidalni, hogy a sértettek a vádlottak korábbi előadásából következtethettek arra, hogy az általuk uzsorásnak nevezett személy a követelt összeg meg nem fizetése miatt kívánja őket bántalmazni. A vádirat tehát C megnyilvánulását kívánta mintegy betudni a vádlottaknak. Ez az érvelés azonban jogilag nem állja meg a helyét. C fenyegető magatartását ugyanis a zsarolás körében csak akkor lehetne a vádlottak terhére értékelni, ha C társtettesként terheltje lenne az eljárásnak, vagyis ha beavatottként, a vádlottak felhívására, vagy a vádlottakkal történt megállapodásnak megfelelően fenyegette volna meg veréssel a sértetteket. Mivel azonban C nem volt beavatva a cselekménybe, a fenyegetésre vonatkozóan a vádlottak neki megbízást nem adtak, s ezért ő az eljárásnak nem is terheltje, az ő saját elhatározásából, ahogy még maga a vádirat fogalmaz: a délutáni programja elhúzódása miatt kifejtett fenyegető magatartásának esetleges következményét – a komoly félelem kialakulását – a terhelteknek betudni sem tettesként, sem pedig felbújtóként nem lehet. Az pedig, hogy a sértettek és a vádlottak közötti vitától, szóváltástól az előbbiek egyik kiskorú gyermeke megijedt, teljesen indifferens a cselekmény büntetőjogi értékelése szempontjából, ugyanis ahhoz, hogy a zsarolás megállapítható legyen, a fenyegetésnek a megfenyegetettben és nem másban kell komoly félelmet kelteni.

 

Ahogy már említettem, annak megítélése során, hogy egy cselekmény, vagy cselekmények összességükben alkalmasak-e a zsarolás tényállásának megállapítására, az eset összes körülményét mérlegelni kell. Csak így lehet választ adni arra a kérdésre, hogy az elkövetők cselekménye alkalmas volt-e arra, hogy a sértettben, vagy sértettekben komoly félelmet keltsen. Ebből következően helyesen vonta az értékelés körébe az első fokú bíróság mind a vádlottak, mind pedig a sértetteknek a szóváltások során, illetve később, a bírósági eljárás során tanúsított magatartását, és helytállóan vonta le azt a következtetést, hogy a sértettekben igazából soha nem alakult ki komoly félelem a vádlottak fellépésének hatására, hiszen még a bírósági eljárás során sem lehetett semmiféle félelmet tapasztalni a részükről a mindvégig szabadlábon védekező vádlottak irányába.

 

Ezzel összefüggésben szükségesnek tartom ugyanakkor felhívni a tisztelt Törvényszék figyelmét a vádlottak korábbi magatartásával, illetve a vádlottak és a sértettek korábbi kapcsolatával összefüggő körülményekre is. Az első fokú bíróság által meghallgatott tanúk elmondása szerint a vádlottaknak soha semmilyen konfliktusuk nem alakult ki senkivel, soha senkit semmivel nem fenyegettek meg, az általuk eladott dolgok után kamatot nem kértek és senki nem félt tőlük a faluban. Így nyilatkozott F, valamint E tanú a bíróság előtt (2014. január 22-i tárgy. jkv., 4.o., ill. 12.o.). Sőt maguk a sértettek is kértek, illetve kaptak korábban is többször kölcsönt a vádlottaktól és soha semmilyen probléma nem merült fel közöttük a kölcsönökkel összefüggésben. Nyilván az sem véletlen, hogy a megszorult anyagi helyzetben lévő sértettek éppen a vádlottakhoz fordultak segítségért, ez szintén arra utal, hogy a korábbi ismeretségük alapján bizalommal voltak irántuk. A vádlottak korábbi magatartásából, a falubeliekkel, köztük a sértettekkel való kapcsolatukból az következik, hogy még ha a vita hevében el is hangoztak volna az inkriminált mondatok I.r. vádlott részéről és azokat valamelyik sértett meg is hallotta – mely tények azonban, miként az előzőekben kifejtettem, korántsem állíthatók teljes bizonyossággal – azok a sértettekben komoly félelem kiváltására alkalmatlanok voltak.

 

Mindezek alapján megállapítható, hogy az első fokú bíróság széleskörű bizonyítási eljárást követően, a tényállás teljes körű feltárása és a bizonyítékok helytálló és okszerű értékelése révén jutott arra a következtetésre, hogy nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal az, hogy a vádlottak részéről a bűncselekmény megállapításának feltételét képező fenyegetéssel kényszerítés megtörtént. Sem a tények feltárása, sem pedig azok értékelése körében nem követett el az első fokú bíróság olyan hibát, vagy mulasztást, mely ítéletét megalapozatlanná tenné. B sértett kifejezetten kijelentette, hogy őt a vádlottak nem fenyegették meg. A sértett konkrétan csak a C által elmondott fenyegető mondatra emlékezett, C cselekménye azonban a vádlottaknak nem tudható be. C a vádlottakkal történő előzetes megállapodás nélkül, a vádirat szerint az ügy szempontjából indifferens okból („a délutáni programja elhúzódik”), teljes mértékben saját elhatározásából fenyegette meg A-t.

 

Mindezen okokból kifolyólag indítványozom, hogy a tisztelt Törvényszék az első fokú bíróság jogszabályoknak mindenben megfelelő ítéletét a Be. 371.§-a alapján hagyja helyben. 

Amennyiben deviza alapú kölcsönszerződésével kapcsolatban szeretne konzultálni velem, vegye fel velem a kapcsolatot itt!

Regisztráljon honlapomra! 

Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - elolvashatja a deviza alapú kölcsönszerződésekkel összefüggő jogi problémákról írt tanulmányaimat, valamint a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos ügyeimben született anonimizált bírósági határozatokat is.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!